Az engesztelés lelkisége

AZ ENGESZTELÉS LELKISÉGE BOCSA JÓZSEF Sch.P. Dr. SZEGEDI LÁSZLÓ Dr. SZEDERKÉNYI LÁSZLÓ IMPRIMATUR 1696/2017 Dr. Nicolaus Beer Episcopus Vaciensis © Bocsa József Megrendelés:bocsa.jozsef@piarista.hu Kiadja:Piarista Rendház, Vác, Köztársaság út 1. Tipográfia:Őri Kiss István Nyomtatás:Multiszolg Bt., Vác Felelős vezető:Kajtor István ISBN: 978-963-9524-19-4 A borító címlapján a váci Szent Anna templom jobb latort ábrázoló Dismas oltárának a képe látható (Őri Kiss Botond felvétele)
AZ ENGESZTELES LELKISÉGE Szerkesztette és az I. és II/A fejezeteket írta BOCSA JÓZSEF Sch.P. Társszerzők: Dr. SZEGEDI LÁSZLÓ Dr. SZEDERKÉNYI LÁSZLÓ PIARISTA RENDHÁZ, VÁC 2017


I. AZ ENGESZTELÉS GONDOLATA A SZENTÍRÁSBAN, A SZENTHAGYOMÁNYBAN ÉS A MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN i. Bevezetés E kötet célja papok, teológusok, teológiában jártas személyek számára is elfogadhatóan megfogalmazni az engesztelés mibenlétét. Tisztázni szeretné az engeszteléssel kapcsolatos félreértéseket, félreértelmezéseket, hogy a meg- váltás lényegét kifejező, hitünk központi magvát alkotó, de a mai teológiá- ba peremre szorult, méltatlanul mellőzött engesztelés lelkisége, amelyet „a kicsinyek” közül sokan gyakorolnak („Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Istene, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, de feltártad a kicsinyeknek” (Mt 11,25; Lk 10,21), újra az őt megillető központi helyre kerülhessen. Mi nem a célja a kötetnek? Nem kívánja az engesztelés teológiájának a leírását, szisztematikus tárgyalását adni. Nem kívánja a különféle megváltás- elméleteket tárgyalni és értékelni. Nem kíván dogmatikailag nyitott, vagy vitatott kérdéseket megválaszolni. Nem kívánja az engesztelés témáját a mai 7
teológiai irányzatok gondolatvilágába sem beilleszteni, amelyek még nem állták ki az idők próbáját. Az Egyház 2000 éves hitébe viszont be akarja il- leszteni. Fő célkitűzése, hogy azt mutassa be, hogy az engesztelés mentőöve, amelyet Isten ma is felkínál az annyi veszélynek kitett emberiségnek, beleil- leszkedik a hivatalos kinyilatkoztatásba, és az Egyház hitébe. Milyen eszközökkel akarja a célt elérni? A Szentírás engesztelésre vonatko- zó kijelentéseinek az elemzésével, az egyházi tanítóhivatali megnyilatkozások bemutatásával (A Katolikus Egyház Katekizmusa, miseszövegek, liturgikus imádságok, XL Pius pápa enciklikája, XVI. Benedek pápa gondolatai, ma- gyar főpásztori körlevelek bemutatása). Több oldalról szeretné a kötet ezt a célt megközelíteni. Köznyelvi értelmezésből kiindulva, az engeszteléssel kap- csolatos ájtatossági formák bemutatásával, az egyház mai liturgiájában hasz- nált megfogalmazások felmutatásával, az engesztelés kultusztörténetének, és a magyar történelemben játszott szerepének a bemutatásával. Az engesztelés témája mostohagyermeknek számít a teológiában. Inkább csak dogmatikakönyvekben tárgyalták a különféle megváltáselméletekkel kapcsolatban. Ez utóbbinak köszönhető például az, hogy hitünknek ez a központi magva negatív módon rögzült az átlagteológiát végzettek tudatá- ban. Az engesztelésről leegyszerűsítve – többnyire még papok tudatában is – az él, hogy az a „haragvó Isten kiengesztelése”. Ez is a tartalmához tartozik, de majd látni fogjuk hogyan. Az engesztelés fogalma, spiritualitása azonban ennél sokkal tágabb, más tartalmak is hozzá tartoznak. Arról kevés szó esett idáig – vagy legalábbis nem terjedt el a teológiai köz- tudatban -, hogy az Egyház és annak tagjai, mint Krisztus misztikus testének a tagjai, is engesztelhetnek, részt vehetnek Jézus megváltói tevékenységében, amelyet ezzel a szóval is ki lehet fejezni, hogy „engesztelés”, ahogyan ezt teszi is sok helyen a Szentírás, a Katolikus Egyház Katekizmusa és az egyház litur- gikus szövegei. Az egyház 2000 éves gyakorlatában azonban végig ott volt az engesztelés. Ezt látni fogjuk az Engesztelés kultusztörténete c. fejezetben (I. 3.). Van két akadály, amely megnehezíti a mai ember számára az engesztelés gondolatának és gyakorlatának az elfogadását. Ezekről később részletesen is olvashatunk e kötetben, de itt a bevezetőben is fontos ezek kiemelése.
Az egyik a haragvó Istennek a képe. Vagy más fogalmazásban az a téves vélekedés, hogy „Isten egy haragvó öregúr, akit folyton engesztelni kell.” A köznapi és a bibliai szóhasználat (I. 4.) c. fejezet magyarázza a Bibliában is megtalálható antropomorf fogalmakat, válaszol az Istenben lévő haraggal kapcsolatos téves elképzelésekre, nehézségekre. A másik akadály, amelyen papok is gyakran fennakadnak Pál apostolnak az a kijelentése, hogy „kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből még hiány- zik”. Ez különösen a protestáns teológia követőit zavarja, amely Krisztus egyedüli üdvözítő voltát hangsúlyozza. A kérdéses Szent Pál idézet pontosan így hangzik: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). XI. Pius pápának a Jézus Szíve tiszteletről (egyben az engesztelésről) kiadott enciklikája (Miserentissimus Deus), amely 1928. május 8-i keltezéssel jelent meg, Szent Ágostont idézi: „Krisztus mindent elszenvedett, amit szenvednie kellett; semmi sem hiányzik a szenvedés mértékéből. Tehát befejeződött a szenvedés. De csak a fejben. Fennmaradt még a szenvedés a testben.” Érti ezen Krisztus misztikus testét, a keresztényeket. Az engesztelés eszerint a Jézussal való együtt szenvedés, de nem a szenve- désen van a hangsúly, hanem a Krisztussal való egységen, a vele való azonosu- láson, az Ö példájára a Mennyei Atyának való engedelmességen, önátadáson, mindennek a saját életünkben való utánzásán. A később részletesen is bemuta- tásra kerülő enciklika ezt így fogalmazza. Az igazi főpap maga Krisztus, akivel mi, keresztények egy testet alkotunk: Ö a fő, mi pedig az ő teste, egyenként és együttesen is az ő tagjai vagyunk. Az önfelajánlás éppen ennek a tudatosítása, hogy Krisztus a fő, mi pedig a tagjai. Az önfelajánlás Krisztus áldozatával való egyesülés. Ennek legfontosabb mozzanata a helytelen önszeretet feláldozása. Az enciklika szó szerint így fogalmaz: „Mittel tökéletesebben megfelel a magunk fölajánlása és fóláldozása Krisztus áldozatának, azaz minél jobban föláldozzuk az önszeretetet és vágyainkat, s testünket megfeszítjük azzal a titokzatos keresztre fe- szítéssel, amelyről az apostol beszél, a könyörgésnek és engesztelésnek annál bővebb gyümölcseit nyerjük el magunk és mások számáráé’ Ennek a vele való egységnek a megvalósulását maga Jézus kérte az Atyától halála előtt: »Én őbennük és Te En- bennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.« (Jn 17,23)”.
2. Az ENGESZTELÉS LELKISÉGÉNEK AZ ALAPJAI „Arról ismertük meg (Isten) szeretetét, hogy életét adta értünk. így kell nekünk is életünket adni a testvéreinkért”(1 Jn 3,16). „A szeretet nem abban áll, hogy mi szerettük Istent, hanem abban, hogy O szeretett minket, és Fiát engesztelésül küldte bűneinkért”(1 Jn 4,10). Ezek a szavak az engesztelés spiritualitásának a szilárd alapját képezik, amely nem más, mint Krisztus követésének a meg- valósítása, egy tökéletes részvétel Jézus Atya iránti és emberek iránti szerete- tében. Szükséges hozzá a Jézussal való élő találkozás, a vele való állandó szere- tetkapcsolat. Mivel az engesztelés lényegét tekintve egyértelműen a szeretet lelkisége, ezért nélkülözhetetlen hozzá az élő találkozás Jézus Krisztus szemé- lyével (XVI. Benedek, Deus Caritas est 1. pont, 2. §) Szükséges hozzá, hogy megérintsen minket az O felmérhetetlen szeretete („úgy szeretett engem, hogy életét adta értem”). A szeretetnek ugyanaz a Lelke, amely Jézust arra ösztönözte, hogy önmagát engesztelő áldozatul adja minden emberért, jelen van tanítványai lelkében is, és ez a szeretet arra ösztönzi őket, hogy többé ne önmaguknak éljenek, hanem Krisztusnak. „Krisztus szeretete sürget minket… O mindenkiért yneghalt, hogy akik élnek, ne ynaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15). Ez a szeretet részesíti őket Jézus lelkek iránti szomjúságában is (Jn 19,28). Ott él bennük is a vágy, hogy megtegyenek mindent azért, hogy a többi ember is megtapasztalja a Jézussal való életközösség örömét. Mindehhez szorosan hozzátartozik annak a tudata is, hogy „nálam nélkül semmit sem tehettek” (Vö. Jn 15,5; 21,3-14). Az engesztelés lelkiségében összefonódnak az irgalmasság testi-lelki cse- lekedetei. Fontos, hogy megéljük az irgalmasság cselekedeteinek a karitatív és szociális vonatkozásait, segítsünk a fizikai szükséget szenvedő embertár- sainkon. De a legnagyobb baj, ami az embert érheti, a legsúlyosabb szükség, amiben része lehet, nem a fizikai bajok és nélkülözés, hanem a lelki szükség, az Istennel való közösségtől való megfosztottság. Éppen ezért sokkal fon- tosabb ebbe az Istennel való közösségbe való elvezetés, visszavezetés, mint 11
bármely fizikai szükségről való gondoskodás. Belső elhivatottság kérdése, hogy az irgalmasság testi-lelki cselekedetei közül ki hová teszi a hangsúlyt. Az engesztelő lelkűiét inkább az irgalmasság lelki cselekedeteire teszi, és a Jézussal, a Mennyei Atyával való egység megélésére. Ebbe akar bevonni má- sokat is. Jézus engesztelése Jézus egész élete engesztelő élet volt, amelyet jól összefoglalnak a főpapi imájában kimondott szavai, engesztelő odaszentelődése. Az Utolsó Vacsorán, főpapi imájában Jézus ezeket a szavakat mondja: „Értük szentelem magam, hogy ó’k is szentek legyenek az igazságban” (Jn 17,19).Ezek a szavak a kereszt- áldozatra vonatkoznak, amelyben Jézus önként odaadta életét az Atyának az emberek üdvösségére. János apostol más helyeken egyértelmű szavakkal ki- mondja, hogy Jézus engesztelő áldozatul adta életét értünk(Jn 3,16). Az Utolsó Vacsora termében Jézus az Atyának szenteli magát engesztelő áldozatul. Itt egy olyan imáról van szó, amit Jézus közvetlenül az Atyához intéz, és amely- ben kifejezi arra vonatkozó akaratát, hogy engesztelő áldozatul adja magát azokért, akiket az Atya neki adott, végső soron mindenkiért (Vő, Jn 17,2). Jé- zus ezt az áldozatát elővételezte akkor, amikor az Eucharisztiát alapította. De ezt az áldozatot élte állandóan, már előtte is, amelyet a kereszten véglegesen beteljesített. Az O egész élete engesztelő áldozat a mi bűneinkért. A tanítványok engesztelése Jézus tanítványai is felhívást kapnak arra, hogy éljék ezt az odaszentelt engesztelő életet, amit Jézus eléjük élt. „A szeretet ebben mutatkozik meg: nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldoza- tul bűneinkért. Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást… Ha szeretjük egymást, Isten bennünk él, és szeretete tökéletes lesz bennünk”(1 Jn 4,10-12). Ez a Jézussal, Istennel egyesült élet engesztelő élet, ahogyan ezt a 3. misekánon szó szerint is kifejezi: „engesztelőáldozatunk hoz- zon az egész világnak békét és üdvösséget”.A misekánon már nemcsak Jézus engesztelő áldozatáról beszél, hanem a keresztények vele való közös, együttes engesztelő áldozatáról. 12
Az engesztelés a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia szentségének a megélése Az engesztelő szeretet lelkisége a keresztség és a bérmálás szentségén nyugszik, ahhoz tartozik, amely képessé teszi a hívőt arra, hogy részt vegyen Jézus Krisztus áldozatában, amely nem más, mint Jézus engesztelő áldozatá- nak a szentségi megjelenítése és bemutatása. Ebben a lelkiségben élni tehát azt jelenti, hogy a keresztség és a bérmálás kegyelmét minden következmé- nyével együtt kibontakoztatjuk, továbbá, hogy az Eucharisztia titkában részt veszünk, és azt éljük. A papszentelés és a szerzetesi fogadalom a keresztség és a bérmálás szentségére épül. Ehhez hasonló a Jézus Szentséges Szívének való odaszentelődés, vagy önmagunk felajánlása Szűz Mária Szeplőtelen Szívé- nek, vagy a Szent Vérnek való odaszentelődés, vagy bármely más életfelaján- lás. De nem pusztán az ünnepélyes aktus a fontos, hanem annak aprópénzre váltása, a felajánlás hétköznapokban való megélése is. Az engesztelés nem kíván rendkívüli életszentséget, csak az Ur szeretetparancsának a teljesítését Az 1 Jn 3,16-al indítottuk az engesztelés lelkiségének ezt a rövid összefog- lalását: „Arról ismertük meg (Isten) szeretetét, hogy életét adta értünk. így kell nekünk is életünket adni a testvéreinkért”(1 Jn 3,16). És az imént idézett he- lyen (1 Jn 4,10-12) János apostol nem tesz mást, mint hogy elénk állítja Jézus szavait az evangéliumból: „Ez az én parancsom: szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”(Jn 15,12-13). Hősi fokban gyakorolták az engesztelő életet a szentek. A Szentírásban első helyen a Szűzanya, aki mindenben egy volt Szent Fiával, és minket is a vele való egységre akar elvezetni. Ilyen engesztelő lelkűiét volt Mária Mag- dolnában, aki könnyeivel öntözte, hajával törölte az Úr lábait, és aki megken- te az O testét drága kénetekkel – magának Jézusnak az értelmezése szerint ezt temetésének az elővételezésére tette. O végig ott volt a Szűzanyával, János apostollal és a többi szent asszonnyal a kereszt alatt, erősítve Jézust szenvedé- sében együttérző szeretetével.
Ez az engesztelő lelkűiét figyelhető meg a keresztúton Veronika mozdula- tában, aki kendőt nyújt a szenvedő Jézusnak, hogy enyhítse fájdalmát; vagy Cirenei Simon kereszthordozásában, aki először kényszeredetten segít, de később együttérzőn viszi az Úr keresztjét. Ennek az engesztelő lelkületnek a kifejezője a Gecemáni-kerti angyal XI. Pius pápa szerint, aki a vigasztalás, az erősítés kelyhét nyújtja a vérrel verítékező Úrnak. Az engesztelés a szentek életében Ha pedig a kanonizált szenteket akarjuk felsorolni, akik ezt a lelkületet élték, akkor közöttük előkelő helyet foglalnak el a magyar szentek, kezdve Szent Istvánnal és boldog Gizellával, folytatva Árpád-házi Szent Margittal és testvéreivel Kingával és Jolánnal, Boldog Ozsébbel és a szentéletű pálosok- kal, az egy ideig Magyarországon is működő trinitárius szerzetesekkel. Az engesztelés nagy szentje Alacoque Szent Margit, akinek a látomásai nyomán egyházunk hivatalosan is bevezette Jézus Szíve ünnepét és engedélyezte a Jé- zus Szíve tiszteletet. Az engesztelés lelkületét élte minden stigmatizált szent Assisi Szent Ferenctől kezdve Szent Pio atyáig és napjaink stigmatizáltjaiig bezárólag. A középkori német misztika szentjei is ezt az engesztelési élték. A Rómában letelepedett svéd Szent Brigitta imáit ma is nagyon sokan imád- kozzák. Ide tartoznak az Eucharisztiát különösen tisztelő szentek, akiknek hosszú sorát, életrajzát tartalmazza egy magyar fordításban is megjelent könyv: A legszentebb Oltáriszentség és a szentek, Marana Tha 2012. Ha az ájtatossági formákat akarjuk felsorolni, amelyekben az engesztelé- sen van a fő hangsúly, ugyancsak hosszú sort kapunk. Ezt megtaláljuk az Engesztelés kultusztörténete című fejezetben. Az irodalmi, a zenei és művészi ábrázolások felsorolására a Stabat Matertől a gyönyörű fájdalmas együttérzést kifejező spanyol barokk szobrokig nem is vállalkozunk. Az engesztelésről XI. Pius pápa egy külön körlevelet adott ki. Ez a Jé- zus Szíve tiszteletről szól. Legfőbb tanítói tekintélyével szentesítette az engesztelés spiritualitását. Az Egyház által elismert fatimai jelenések fő üze- nete az engesztelés. A magyar püspökök egy külön körlevelet szántak en- nek a témának a második világháború pokla után, amikor még folytak a
kitelepítések 1946-ban. Ebben a körlevélben kifejezett hivatkozás történik a fatimai üzenetekre. E két körlevél bemutatása alkotja e kiadvány gerincét. Az egyházban mindig egymás mellett élt az aktív, a munkát előtérbe helyező és a szemlélődő, imát előtérbe helyező életmód. A szerzetesrendeket is e két nagy csoport valamelyikébe szokták besorolni. Az utóbbi időkben a szemlélődő-imádságos életmód háttérbe szorult. Az előző századok emberei jobban tudták, hogy nemcsak a munka számít, hanem az imádság is, a kettő egyensúlyban volt náluk. Ismerős mindenkinek a bencések jelmondata: Óra et labora: imádság és munka, imádkozzál és dolgozzál. Ezt jól tudták a ke- resztények nemcsak a keresztény középkorban, hanem még az újkor elején is. Kalazanci Szent József iskoláiban, a piarista iskolákban a 17. század ele- jén például úgy zajlott a tanítás, hogy külön tanították és begyakoroltatták az imádságot is. Mialatt folyt az iskolában az egyéb tárgyak tanítása, egy- egy atya vezetésével a diákok egymást váltó csoportjai a templomban vagy a kápolnában kitett Oltáriszentség előtt imádkoztak. Ez volt az úgynevezett oratio continua, vagyis folyamatos imádság. A mai ember inkább a munkára helyezi a hangsúlyt, az imádságot is kü- lön munkának, feladatnak tekinti. Ha imádkozik is, imája nem formálja át igazán az életét. Viszont csak annak a munkának és annak az imádságnak van igazi értéke, amely a Jézussal való egységből fakad, és amely gyökerestől átformálja az ember életét. Krisztus akar imádkozni és tevékenykedni ben- nünk. Minden kereszténynek, nemcsak a papoknak, Alter-Krisztusként, második Krisztusként kell folytatnia az emberek megváltásának és szentté tételének a művét. Ez az engesztelés lényege: Krisztussal egyesülten fel- ajánljuk életünket az Atyának a világ, minden ember üdvösségéért, vele együtt folytatjuk az O tanítói, megváltói, papi, gyógyító tevékenységét. De úgy tűnik, kezd már megcsömörleni a mai ember a lélek nélküli aktivi- tástól. Egyre nagyobb hangsúly kerül ma sokak életében az imádságra, például a szentségimádásra. Megnőtt a szemlélődő, imádságos életet élő szerzetesren- dekbe jelentkezők száma. Több ezer szentségimádási kápolna működik jelen- leg szerte a világon, ahol folyamatos, 24 órás szentségimádás zajlik. Az első ilyen Magyarországon a váci Szent Anna piarista templom szentségimádási kápolnája, amely 2014 őszétől éjjel-nappal nyitva áll, ahová bárki bármikor, a
nap bármely szakában betérhet csendes szentségimádásra. Azóta három másik hely is van Magyarországon, ahol ilyen folyamatos imádság, szentségimádás zajlik, és több olyan templom is nyitva áll, ahová napközben bármikor be lehet térni szentségimádásra. (Ez a fejezet Siegfried Latig ORC. atya 2017-es Magyar- országon tartott lelkigyakorlatos előadásainak a felhasználásával íródott.) 3. Az ENGESZTELÉS KULTUSZTÖRTÉNETE Elhangzott az Engesztelők Országos Találkozóján, Vácon, 2016 május 28-án Mi az, hogy kultusztörténet? A cultusz a colo, colere latin igéből szár- mazik, amelynek a jelentése: művel, ápol. Ebből a szóból származik a kul- túra szavunk is. Ebből következően ezt a címet is adhattuk volna ennek az előadásnak: az engesztelés kultúrája, az engesztelés kultúrájának a története. Konkrétan arról lesz szó, hogy mit jelentett az áldozat, áldozatbemutatás, engesztelő áldozat az emberiség életében, az Ószövetségben, az Újszövetség- ben, azaz Jézus életművében, és az általa alapított Egyház történelmében, hogy az engesztelésnek, illetve az azzal kapcsolatos rokonfogalmaknak mi- lyen formái, megélési módjai voltak. Hogyan próbálta az emberiség megélni az engesztelési Krisztus előtt és Krisztus után? Az előadás két főrészre tagolódik. I. Az engesztelés Krisztus előtt 1. Áldozat 2. Kiengesztelődés II. Az engesztelés Krisztus után 3. Szentmise 4. Egyéb ájtatossági formák 1. Áldozat Mi az engesztelés lényege? János apostol ezt így fogalmazza: „Jézus Engesztelő áldozat a mi bűneinkért és az egész világ bűneiért”(1 Jn 2,1). Az engesztelés a mi részünkről a Jézus engesztelő áldozatához való kapcsolódás, aki feláldozta magát bűneinkért. A kötet későbbi részeiben ez majd konkré- tabb tartalmat fog nyerni. 16
Der Gedanke der Sühne in der Heiligen Schrift, in der heiligen Tradition und in der ungarischen Geschichte 1. Einleitung Der Zweck dieses Bandes ist, akzeptable Begriffe über die Sühne für die Priester, Theologen, oder Theologie-interessierten zu formulieren. Er möchte Missverständnisse und Fehlinterpretationen klären, damit die Spiritualität der Sühne, die einen zentralen Kern der Erlösung ausdrückt und das Wesen unseres Glaubens prägt, aber in der heutigen Theologie, unverdienterweise vernachlässigt, nicht desto trotz von den „Unmündigen”geübt wird („Ich preise dich, Vater und HERR des Himmels und der Erde, daß du solches den Weisen und Klugen verborgen hast und hast es den Unmündigen offenbart.” (Mt 11,25, Lk 10,21), wiederum an ihren zentralen Ort gelingt. Was gehört nicht zu den Zwecken des Bandes? Er beabsichtigt nicht die Theologie der Sühne zu beschreiben und systematisch zu diskutieren. Genauso ist es nicht beabsichtigt, die verschiedenen Theorien der Versöhnung zu diskutieren und zu bewerten. Es werden keine dogmatisch offenen oder kontroversen Fragen beantwortet. Er möchte das Thema der Sühne nicht in die Denkweise solcher rezenten theologischen Trends einbeziehen, die sich noch nicht einmal bewährt haben. Er will aber dem 2000-jährigen Glauben der Kirche gerecht werden und die Sühne in dieses hineinpassen. Sein Hauptziel ist es zu zeigen, dass die Rettungsmission der Sühne, die Gott heute noch der verschiedenen Gefahren so exponierten Menschheit anbietet, in die offizielle Offenbarung und den Glauben der Kirche hineinpasst. Mit welchen Mitteln möchte er dieses Ziel erreichen? Mit der Analyse der Heiligen Schrift bezüglich der Sühne, mit der Vorstellung der Manifestationen des kirchlichen Lehramtes (Katechismus der Katholischen Kirche, Texte aus der Messe, liturgische Gebete, die Enzyklika vom Papst Pius XI., die Gedanken vom Papst Benedikt XVI., sowie die Rundschreiben des obersten Hirtenamtes). Dieser Band möchte sich an dieses Ziel von mehreren Seiten heranarbeiten. Von dem öffentlichen Verständnis ausgehend, mit der Präsentation der Andachtsformen im Zusammenhang mit der Sühne, die Formulierungen in der zeitgenössischen Liturgie der Kirche vorführend, sowie die Kultgeschichte der Sühne, auch im Rahmen derer Rolle in der ungarischen Geschichte darstellend.Die Thematik der Sühne galt bislang als Stiefkind der Theologie, vielmehr wurde sie in dogmatischen Büchern über die verschiedenen erlösenden Theorien diskutiert. Diesem ist es auch zu verdanken, dass dieser zentrale Kern unseres Glaubens sich negativ im Geist der Allgemeintheologe eingeprägt hat. Über die Sühne haben die meisten – sogar die Pastoren selbst – vereinfacht in Sinne, es sei nichts anderes, als „Gottes Zorn zu beschwichtigen”. Dies gehört natürlich zu seinem Inhalt dazu, aber wir werden sehen, wie. Das Konzept der Sühne, ihre Spiritualität ist jedoch viel umfassender und schließt andere Inhalte ein. Bislang ist wenig darüber gesagt worden – oder ist es zumindest nicht in der theologischen Öffentlichkeit verbreitet -, dass die Kirche und ihre Mitglieder als Mitglieder des mystischen Leibes Christi, auch versühnen können, an der erlösenden Aktivität Jesu teilhaben können, welche Tätigkeiten auch mit dem Wort “Sühne” ausgedrückt werden können, wie es an vielen Stellen der Heilige Schrift oder im Katechismus der katholischen Kirche und in den liturgischen Texten der Kirche zu reden ist. In der 2000 Jahre alten Praxis der Kirche war die Sühne jedoch immer da. Das werden wir später im Kapitel „Die Kultgeschichte der Sühne” (I.3.) auch sehen. Es gibt jedoch zwei Hindernisse, die es den
heutigen Menschen schwer machen, die Idee und Praxis der Sühne zu akzeptieren. Darüber können wir später in diesem Band detailliert lesen. Es ist aber von Bedeutung dies in der Einleitung hervorzuheben. XVI. Papst Benedikts Lieblingsausdruck ist “einbeziehen”. Gott bezieht uns in das Erlösungswerk ein. Darum geht es bei der Sühne. Die beispiellose und unersetzbare Erlöserrolle von Christus ist unbestreitbar. Wenn man in diesem Band die Sühnenrolle der Christen betont, kann es keine Frage des Zweifels an der einzigartigen erlösenden Rolle Jesu sein.Christliches Leben ist die Zusammenarbeit zwischen Gott und Mensch, Gnade und menschlicher freier Wille. Jeder betont das eine oder andere mehr, je nach Alter und Erfahrung. In dieser Zusammenarbeit ist jedoch klar, dass Gott der Protagonist ist und der Mensch kann nur als Begleiter fungieren. Da es sich bei diesem Band nicht um eine systematische Diskussion des Themas der Sühne handelt, sondern um eine Sammlung – die meisten der hier heutigen Menschen schwer machen, die Idee und Praxis der Sühne zu akzeptieren. Darüber können wir später in diesem Band detailliert lesen. Es ist aber von Bedeutung dies in der Einleitung hervorzuheben. Eines der Bilder ist die Abbildung des zornigen Gottes. Oder mit anderen Worten ist das falsche Bedenken, dass “Gott ein zorniger alter Mann sei, der ständig besänftigt werden muss”. Der gebräuchliche und biblische Wortlaut (Kapitel I. 4.) erklärt die anthropomorphen Konzepte, die auch in der Bibel gefunden werden können, und beantwortet die falschen Ideen und Schwierigkeiten im Zusammenhang mit Gottes Wut. Das andere Hindernis ist, auf dem sich sogar Priester oft hängen bleiben, die Aussage des Apostels Paulus „…ich ergänze … das, was an den Leiden Christi noch fehlt.”. Dies stört insbesondere die Anhänger der protestantischen Theologie, die das einzige Heil Christi hervorhebt. Das fragliche Zitat des hl. Paulus lautet richtig so: „Jetzt freue ich mich in den Leiden, die ich für euch ertrage. Für den Leib Christi, die Kirche, ergänze ich in meinem irdischen Leben das, was an den Leiden Christi noch fehlt.” (Kol 1,24). Die Enzyklika vom Papst XI. über die Herz-Jesu-Verehrung (und gleichzeitig über die Sühne- Miserentissimus Deus)vom 08. Mai 1928 zitiert den Heiligen Augustinus: „Christus hat alles gelitten, was er hat leiden müssen; am Vollmasse seines Leidens fehlt jetzt nichts. Also sind die Leiden erfüllt; aber am Haupte: es fehlten noch Christi Leiden an seinem (mystischen) Leibe“. Darunter wird der mystische Leib Christi, also das Christentum verstanden. Daher leitet sich die Sühne nicht vom Mitleiden mit Jesus ab, der Akzent liegt nicht am Leiden, sondern an der Einheit mit Christus, an der Identifizierung mit Ihm, an der Gehorsamkeit gegenüber dem himmlischen Vater nach sein Beispiel, an der Selbsthingabe, sowie an der Nachahmung all dessen in unserem eigenen Leben. Die Enzyklika, die später noch detailliert bekanntgemacht wird, formuliert dies wie folgt: „Der wahre Hohepriester ist Christus selbst, mit dem wir, Christen, einen Leib bilden. Wir sind Christi Leib und als Teile seine Glieder; jedes Leid des Hauptes müssen mit ihm alle Glieder leiden. Die Selbstaufopferung ist die Einheit mit Christi Opfer. Der wichtigste Aspekt dessen ist das Opfer von unangebrachter Eigenliebe. In der Enzyklika lautet dies wortwörtlich so: „Je vollkommener aber unsere Gabe und unser Opfer dem Opfer des Herrn entspricht, das heißt, je vollkommener wir unsere Eigenliebe und unsere Begierden opfern und unser Fleisch kreuzigen in jener mystischen Art, von welcher der Apostel spricht, um so reichere Früchte der Versöhnung und der Sühne werden wir für uns und andere ernten.” Die Verwirklichung dieser Einheit mit Jesus wurde von ihm selbst vor seinem Tod des Vaters gefordert: „…ich in ihnen und du in mir, auf daß sie vollkommen seien in eins…” (Jn 17,23)”. XVI. Papst Benedikts Lieblingsausdruck ist “einbeziehen”. Gott bezieht uns in das Erlösungswerk ein. Darum geht es bei der Sühne. Die beispiellose und unersetzbare Erlöserrolle von Christus ist unbestreitbar. Wenn man in diesem Band die Sühnenrolle der Christen betont, kann es keine Frage des Zweifels an der einzigartigen erlösenden Rolle Jesu sein.Christliches Leben ist die Zusammenarbeit zwischen Gott und Mensch, Gnade und menschlicher freier Wille. Jeder betont das eine oder andere mehr, je nach Alter und Erfahrung. In dieser Zusammenarbeit ist jedoch klar, dass Gott der Protagonist ist und der Mensch kann nur als Begleiter fungieren. Da es sich bei diesem Band nicht um eine systematische Diskussion des Themas der Sühne handelt, sondern um eine Sammlung – die meisten der hier
vorliegenden Schriften sind Vorträge -, ist es daher unvermeidlich, Wiederholungen darin zu haben. Wir haben uns bei der Zusammenstellung dieses Bandes nicht darum bemüht diese zu löschen. Die Wiederholungen prägen hoffentlich die Grundnachricht noch mehr ein. Die in diesem Band gesammelten Schriften wurden nicht in Fachzeitschriften veröffentlicht, sondern in jedweder verständlicher Form – Vorträge und Predigten in der Sprache der heutigen Menschen – gehalten. Die sprechen uns nicht mit der Sprache der Theologie an, sondern sie läuten mit der Sprache des gewöhnlichen Menschen über die Sühne. Beim Bearbeiten des Bandes mussten einige Kapitel geschrieben werden. So definiert sich eine einleitende Zusammenfassung (I. 2), die die Sühne unter den Spiritualitäten platziert, sie selbst als eine Spiritualität interpretiert; dann ein interpretierendes, exegetisches Kapitel (I.4), das eine Reihe von Konzepten annimmt, die zwar für das erste Hören negativ klingen mögen, aber doch im Zusammenhang mit dem Begriff der Sühne auftauchen. In einem neuen Kapitel geht es um den Katechismus der Katholischen Kirche und um die Darstellung mancher Teile der Liturgie (Kapitel I 7). Im Werk der Erlösung und dementsprechend im Thema der Sühne spielt die göttliche Barmherzigkeit eine zentrale Rolle. Das behandelt das Kapitel über die göttliche Barmherzigkeit und Sühne. (II.A.3) Da dieser Band das Thema der Sühne nicht systematisch diskutiert, kann es so erscheinen, dass die göttliche Barmherzigkeit nicht genügend betont wird. Daher möchten wir auch hier in der Einleitung auf deren Wichtigkeit hinweisen. Der Zweck der Sühne ist es, die göttliche Barmherzigkeit so vielen Menschen wie möglich zu übermitteln, indem wir die Liebe Gottes uns gegenüber, die barmherzige Liebe gegenüber den schuldigen Menschen anerkennen, damit die Zahl der Menschen größer wird, die sich der unerschöpflichen Quelle der Barmherzigkeit hingeben.
Klappentext – Einschlagklappe Spiritualitӓt der Sühne Das Ungarntum hat die Sühne als wahre Berufung. Woher kommt diese Berufung? Aus dem Opfergebet des hl. Stephan. Vor seinem Tod empfahl unser erster heiliggesprochener König seine Krone und das Land in den Schutz der Mutter Gottes. Ungarn ist seitdem das Land Mariens – Reich Mariens, Regnum Marianum. Durch diese Empfehlung entstand eine enge Beziehung zwischen der Jungfrau Maria und den Ungarn, zwischen der Berufung der Mutter Gottes zur Sühne und der Berufung des Ungarntums. Die Jungfrau Maria stand ihrem heiligen Sohn am engsten (innigsten) bei, als Er die Erlösung vollbrachte. Sie war in allem eins mit ihm, sie unterstützte ihn, hütete und beschützte ihn, lehrte und erzog ihn, sie bereitete ihn auf seine Berufung vor, begleitete ihn auf seinen Wegen, als er lehrte, sie begleitete ihn auf dem Kreuzweg, und stand unter dem Kreuz, als Er das Werk der Erlösung vollbrachte – sie versöhnte Gott, sie söhnte Gott mit der sündigen Menschheit aus. Die Jungfrau Maria war eine würdige Gehilfin ihres Heiligen Sohnes in der Versöhnung zwischen Gott und Mensch. Dadurch, dass der hl. Stephan Ungarn unter den Schutz der Mutter Gottes stellte, nahm das Land diese Aufgabe, diese Rolle der Jungfrau Maria auf sich. Die wichtigste Berufung Ungarns besteht in der Sühne. Die Tragweite des Gedankens der Sühne in der ganzen Welt zu verbreiten ist eine seiner historischen Missionen. Worin besteht diese Berufung zur Sühne konkret? Sie bedeutet den Schutz des christlichen Glaubens, der christlichen Werte und der Kirche, des eigenen Territoriums, der Nation und im weiteren Sinne den Schutz Europas und der ganzen Welt vor Gottlosigkeit, vor fremden, aggressiven, andersgläubigen Eindringlingen, vor geistigen Mächten, die solche Menschen den Christen auf den Hals schicken und das Christentum zerstören wollen, sowie vor Menschen, die durch diese Mächte angetrieben werden. Ungarn ist eine Bastion des Christentums. Diese Rolle wurde ihm zuteil und festigte sich in den Kämpfen gegen das moslemische Osmanische Reich. Zur Vorgeschichte gehörte der Kampf gegen die Tataren, als die Sühne einen besonderen Stellenwert bekam. Die Fortsetzung folgte im Engagement gegen den sowjetischen Kommunismus. Heute entfaltet sich diese Rolle im Auftreten gegen den Atheismus im Alltag, gegen Materialismus und gottlose politische Systeme. Wie kann man unsere Berufung zur Sühne ausüben? Durch die Verkündung der christlichen Wahrheiten, der Wahrheit Christi. Durch Gebet, durch die Aufopferung aller, in sich guter Taten an die Mutter Gottes, und über sie durch die Hingabe, an Gott. Jesus Christus erlöste die Welt durch sein Kreuzesopfer, vollbrachte das Werk der Sühne. Gott leistet ganze Arbeit, Er vollendet das Werk der Erlösung der Menschheit im Laufe der Geschichte, Er führt die Geschichte der Menschheit zum endgültigen Ziel. Das vollbringt Er vor allem durch die Sakramente, besonders durch die Hl. Eucharistie, das Heilige Messopfer und das Altarsakrament. Wenn das Werk so nicht gelingt, vollbringt Er es durch Blutopfer. Wir arbeiten durch die Verkündung der Sühne in weiten Kreisen daran, dass es möglichst viele würdige Opfer am Altar gibt, und möglichst wenig Blutopfer. Jeder kämpft mit den eigenen Waffen. Unterschiedlich kämpfen Soldaten, Geistliche, Lehrer, Politiker oder Schriftsteller. Ein jeder muss über seine speziellen Waffen hinaus auch die Waffen des Gebets, der Selbstverleugnung, der Widmung unserer Taten und Vorhaben benutzen, auch des Ertragens der Schwierigkeiten im Laufe des uns von Gott gewährten Lebens mit geduldiger und friedlicher Seele. Zu den Waffen derjenigen, die sich der Sühne verpflichten, gehört auch, dass wir unsere Feinde nicht ausrotten möchten, sondern sie verzeihend lieben, für sie beten und auch für ihr Heil etwas tun. Wir wollen sie nicht vernichten, sondern für ihre Bekehrung beten, damit die tödlichen Waffen ihnen aus der Hand fallen und ihnen nicht die ewige Verdammnis, sondern die ewige Glückseligkeit zuteil werde.
Summary This monography aims to give an acceptable explanation for the clergy, the laity and the theologists as well about the act of the reparation, atonement and propitiation. It represents the cult history of the reparation and expiation based on the Holy Scripture, the Catechism of the Catholic Church, the liturgy and the regula fidei . The main chapters endeavor to clarify the misunderstandings of the Acts of Reparation and point to the relation between the Eucharist, the Holy Mass, the adoration and the Reparation according to the Miserentissimus Redemptor, an encyclical by Pope Pius XI, issued on May 8, 1928 on reparation to the Sacred Heart. This encyclical deals with the concepts of Acts of Reparationand atonement. In this topic this book also contains a memorandum from the Hungarian Catholic Bishops’ Conference, issued 1946. Some very important details can be found about Hungary, as the legacy of the Blessed Virgin Mary, whose veneration has had so great a role in the precious heritage of King St Stephen. He offered his crown (held as a Holy Crown) to her as a pledge of his entrustment of the Hungarian people to her heavenly protection. From that moment Hungary became Regnum Marianum and got a heavenly mission to be an expiatory country, because the Mother of God was and still is as instrument of the reconciliation as her only begotten Son, Jesus. This book shows some different types of devotions in the field of the reparation and atonement. The most well-known devotions are: the Divine Mercy devotion, the Flame of Love (which arose from Hungary but taken over in more than 80 countries of the world), the Way of the Cross prayers, Chaplets, Devotion of the most precious blood of Jesus, devotion of His holy Wounds and Face, and the Devotion of the Sacred Hearts of Jesus and Virgin Mary. Since 2007 a Conference about the Spirituality of the Reparation and Reconciliation is arranged in every year in Hungary by Rev. József Bocsa O.Sch.P. From these conferences some lectures and sermons written by Rev. Dr. László Szegedi and Rev. Dr. László Szederkényi, can also be found in this book.

AZ ENGESZTELÉS
LELKISÉGE

BOCSA JÓZSEF Sch.P.

Dr. SZEGEDI LÁSZLÓ
Dr. SZEDERKÉNYI LÁSZLÓ

IMPRIMATUR

1696/2017 Dr. Nicolaus Beer Episcopus Vaciensis

Kiadja:Piarista Rendház, Vác, Köztársaság út 1.
Tipográfia:Őri Kiss István
Nyomtatás:Multiszolg Bt., Vác
Felelős vezető:Kajtor István

ISBN: 978-963-9524-19-4

A borító címlapján

a váci Szent Anna templom jobb latort ábrázoló
Dismas oltárának a képe látható
(Őri Kiss Botond felvétele)

AZ ENGESZTELES
LELKISÉGE

Szerkesztette és az I. és II/A fejezeteket írta
BOCSA JÓZSEF Sch.P.

Társszerzők:

Dr. SZEGEDI LÁSZLÓ
Dr. SZEDERKÉNYI LÁSZLÓ

PIARISTA RENDHÁZ, VÁC
2017

AZ ENGESZTELÉS
GONDOLATA

A SZENTÍRÁSBAN,

A SZENTHAGYOMÁNYBAN ÉS A
MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN
i. Bevezetés

E kötet célja papok, teológusok, teológiában jártas személyek számára is
elfogadhatóan megfogalmazni az engesztelés mibenlétét. Tisztázni szeretné
az engeszteléssel kapcsolatos félreértéseket, félreértelmezéseket, hogy a meg-
váltás lényegét kifejező, hitünk központi magvát alkotó, de a mai teológiá-
ba peremre szorult, méltatlanul mellőzött engesztelés lelkisége, amelyet „a
kicsinyek” közül sokan gyakorolnak („Áldalak téged, Atyám, mennynek és
földnek Istene, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, de feltártad
a kicsinyeknek” (Mt 11,25; Lk 10,21), újra az őt megillető központi helyre
kerülhessen.

Mi nem a célja a kötetnek? Nem kívánja az engesztelés teológiájának a
leírását, szisztematikus tárgyalását adni. Nem kívánja a különféle megváltás-
elméleteket tárgyalni és értékelni. Nem kíván dogmatikailag nyitott, vagy
vitatott kérdéseket megválaszolni. Nem kívánja az engesztelés témáját a mai

teológiai irányzatok gondolatvilágába sem beilleszteni, amelyek még nem
állták ki az idők próbáját. Az Egyház 2000 éves hitébe viszont be akarja il-
leszteni. Fő célkitűzése, hogy azt mutassa be, hogy az engesztelés mentőöve,
amelyet Isten ma is felkínál az annyi veszélynek kitett emberiségnek, beleil-
leszkedik a hivatalos kinyilatkoztatásba, és az Egyház hitébe.

Milyen eszközökkel akarja a célt elérni? A Szentírás engesztelésre vonatko-
zó kijelentéseinek az elemzésével, az egyházi tanítóhivatali megnyilatkozások
bemutatásával (A Katolikus Egyház Katekizmusa, miseszövegek, liturgikus
imádságok, XL Pius pápa enciklikája, XVI. Benedek pápa gondolatai, ma-
gyar főpásztori körlevelek bemutatása). Több oldalról szeretné a kötet ezt a
célt megközelíteni. Köznyelvi értelmezésből kiindulva, az engeszteléssel kap-
csolatos ájtatossági formák bemutatásával, az egyház mai liturgiájában hasz-
nált megfogalmazások felmutatásával, az engesztelés kultusztörténetének, és a
magyar történelemben játszott szerepének a bemutatásával.

Az engesztelés témája mostohagyermeknek számít a teológiában. Inkább
csak dogmatikakönyvekben tárgyalták a különféle megváltáselméletekkel
kapcsolatban. Ez utóbbinak köszönhető például az, hogy hitünknek ez a
központi magva negatív módon rögzült az átlagteológiát végzettek tudatá-
ban. Az engesztelésről leegyszerűsítve – többnyire még papok tudatában is
– az él, hogy az a „haragvó Isten kiengesztelése”. Ez is a tartalmához tartozik,
de majd látni fogjuk hogyan. Az engesztelés fogalma, spiritualitása azonban
ennél sokkal tágabb, más tartalmak is hozzá tartoznak.

Arról kevés szó esett idáig – vagy legalábbis nem terjedt el a teológiai köz-
tudatban -, hogy az Egyház és annak tagjai, mint Krisztus misztikus testének
a tagjai, is engesztelhetnek, részt vehetnek Jézus megváltói tevékenységében,
amelyet ezzel a szóval is ki lehet fejezni, hogy „engesztelés”, ahogyan ezt teszi
is sok helyen a Szentírás, a Katolikus Egyház Katekizmusa és az egyház litur-
gikus szövegei. Az egyház 2000 éves gyakorlatában azonban végig ott volt
az engesztelés. Ezt látni fogjuk az Engesztelés kultusztörténete c. fejezetben
(I. 3.).

Van két akadály, amely megnehezíti a mai ember számára az engesztelés
gondolatának és gyakorlatának az elfogadását. Ezekről később részletesen is
olvashatunk e kötetben, de itt a bevezetőben is fontos ezek kiemelése.

Az egyik a haragvó Istennek a képe. Vagy más fogalmazásban az a téves
vélekedés, hogy „Isten egy haragvó öregúr, akit folyton engesztelni kell.” A
köznapi és a bibliai szóhasználat (I. 4.) c. fejezet magyarázza a Bibliában is
megtalálható antropomorf fogalmakat, válaszol az Istenben lévő haraggal
kapcsolatos téves elképzelésekre, nehézségekre.

A másik akadály, amelyen papok is gyakran fennakadnak Pál apostolnak
az a kijelentése, hogy „kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből még hiány-
zik”. Ez különösen a protestáns teológia követőit zavarja, amely Krisztus
egyedüli üdvözítő voltát hangsúlyozza. A kérdéses Szent Pál idézet pontosan
így hangzik: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami
Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24).
XI. Pius pápának a Jézus Szíve tiszteletről (egyben az engesztelésről) kiadott
enciklikája (Miserentissimus Deus), amely 1928. május 8-i keltezéssel jelent
meg, Szent Ágostont idézi: „Krisztus mindent elszenvedett, amit szenvednie
kellett; semmi sem hiányzik a szenvedés mértékéből. Tehát befejeződött a
szenvedés. De csak a fejben. Fennmaradt még a szenvedés a testben.” Érti
ezen Krisztus misztikus testét, a keresztényeket.

Az engesztelés eszerint a Jézussal való együtt szenvedés, de nem a szenve-
désen van a hangsúly, hanem a Krisztussal való egységen, a vele való azonosu-
láson, az Ö példájára a Mennyei Atyának való engedelmességen, önátadáson,
mindennek a saját életünkben való utánzásán. A később részletesen is bemuta-
tásra kerülő enciklika ezt így fogalmazza. Az igazi főpap maga Krisztus, akivel
mi, keresztények egy testet alkotunk: Ö a fő, mi pedig az ő teste, egyenként és
együttesen is az ő tagjai vagyunk. Az önfelajánlás éppen ennek a tudatosítása,
hogy Krisztus a fő, mi pedig a tagjai. Az önfelajánlás Krisztus áldozatával való
egyesülés. Ennek legfontosabb mozzanata a helytelen önszeretet feláldozása.
Az enciklika szó szerint így fogalmaz: „Mittel tökéletesebben megfelel a magunk
fölajánlása és fóláldozása Krisztus áldozatának, azaz minél jobban föláldozzuk az
önszeretetet és vágyainkat, s testünket megfeszítjük azzal a titokzatos keresztre fe-
szítéssel, amelyről az apostol beszél, a könyörgésnek és engesztelésnek annál bővebb
gyümölcseit nyerjük el magunk és mások számáráé’ Ennek a vele való egységnek a
megvalósulását maga Jézus kérte az Atyától halála előtt: »Én őbennük és Te En-
bennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.« (Jn 17,23)”.

2. Az ENGESZTELÉS LELKISÉGÉNEK AZ ALAPJAI

„Arról ismertük meg (Isten) szeretetét, hogy életét adta értünk. így kell nekünk
is életünket adni a testvéreinkért”(1 Jn 3,16). „A szeretet nem abban áll, hogy
mi szerettük Istent, hanem abban, hogy O szeretett minket, és Fiát engesztelésül
küldte bűneinkért”(1 Jn 4,10). Ezek a szavak az engesztelés spiritualitásának
a szilárd alapját képezik, amely nem más, mint Krisztus követésének a meg-
valósítása, egy tökéletes részvétel Jézus Atya iránti és emberek iránti szerete-
tében.

Szükséges hozzá a Jézussal való élő találkozás, a vele való állandó szere-
tetkapcsolat. Mivel az engesztelés lényegét tekintve egyértelműen a szeretet
lelkisége, ezért nélkülözhetetlen hozzá az élő találkozás Jézus Krisztus szemé-
lyével (XVI. Benedek, Deus Caritas est 1. pont, 2. §) Szükséges hozzá, hogy
megérintsen minket az O felmérhetetlen szeretete („úgy szeretett engem,
hogy életét adta értem”). A szeretetnek ugyanaz a Lelke, amely Jézust arra
ösztönözte, hogy önmagát engesztelő áldozatul adja minden emberért, jelen
van tanítványai lelkében is, és ez a szeretet arra ösztönzi őket, hogy többé ne
önmaguknak éljenek, hanem Krisztusnak. „Krisztus szeretete sürget minket…
O mindenkiért yneghalt, hogy akik élnek, ne ynaguknak éljenek, hanem annak,
aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15). Ez a szeretet részesíti őket
Jézus lelkek iránti szomjúságában is (Jn 19,28). Ott él bennük is a vágy, hogy
megtegyenek mindent azért, hogy a többi ember is megtapasztalja a Jézussal
való életközösség örömét. Mindehhez szorosan hozzátartozik annak a tudata
is, hogy „nálam nélkül semmit sem tehettek” (Vö. Jn 15,5; 21,3-14).

Az engesztelés lelkiségében összefonódnak az irgalmasság testi-lelki cse-
lekedetei. Fontos, hogy megéljük az irgalmasság cselekedeteinek a karitatív
és szociális vonatkozásait, segítsünk a fizikai szükséget szenvedő embertár-
sainkon. De a legnagyobb baj, ami az embert érheti, a legsúlyosabb szükség,
amiben része lehet, nem a fizikai bajok és nélkülözés, hanem a lelki szükség,
az Istennel való közösségtől való megfosztottság. Éppen ezért sokkal fon-
tosabb ebbe az Istennel való közösségbe való elvezetés, visszavezetés, mint

bármely fizikai szükségről való gondoskodás. Belső elhivatottság kérdése,
hogy az irgalmasság testi-lelki cselekedetei közül ki hová teszi a hangsúlyt.
Az engesztelő lelkűiét inkább az irgalmasság lelki cselekedeteire teszi, és a
Jézussal, a Mennyei Atyával való egység megélésére. Ebbe akar bevonni má-
sokat is.

Jézus engesztelése

Jézus egész élete engesztelő élet volt, amelyet jól összefoglalnak a főpapi
imájában kimondott szavai, engesztelő odaszentelődése. Az Utolsó Vacsorán,
főpapi imájában Jézus ezeket a szavakat mondja: „Értük szentelem magam,
hogy ó’k is szentek legyenek az igazságban” (Jn 17,19).Ezek a szavak a kereszt-
áldozatra vonatkoznak, amelyben Jézus önként odaadta életét az Atyának az
emberek üdvösségére. János apostol más helyeken egyértelmű szavakkal ki-
mondja, hogy Jézus engesztelő áldozatul adta életét értünk(Jn 3,16). Az Utolsó
Vacsora termében Jézus az Atyának szenteli magát engesztelő áldozatul. Itt
egy olyan imáról van szó, amit Jézus közvetlenül az Atyához intéz, és amely-
ben kifejezi arra vonatkozó akaratát, hogy engesztelő áldozatul adja magát
azokért, akiket az Atya neki adott, végső soron mindenkiért (Vő, Jn 17,2). Jé-
zus ezt az áldozatát elővételezte akkor, amikor az Eucharisztiát alapította. De
ezt az áldozatot élte állandóan, már előtte is, amelyet a kereszten véglegesen
beteljesített. Az O egész élete engesztelő áldozat a mi bűneinkért.

A tanítványok engesztelése

Jézus tanítványai is felhívást kapnak arra, hogy éljék ezt az odaszentelt
engesztelő életet, amit Jézus eléjük élt. „A szeretet ebben mutatkozik meg: nem
mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldoza-
tul bűneinkért. Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk
kell egymást… Ha szeretjük egymást, Isten bennünk él, és szeretete tökéletes lesz
bennünk”(1 Jn 4,10-12). Ez a Jézussal, Istennel egyesült élet engesztelő élet,
ahogyan ezt a 3. misekánon szó szerint is kifejezi: „engesztelőáldozatunk hoz-
zon az egész világnak békét és üdvösséget”.A misekánon már nemcsak Jézus
engesztelő áldozatáról beszél, hanem a keresztények vele való közös, együttes
engesztelő áldozatáról.

Az engesztelés a keresztség, a bérmálás
és az Eucharisztia szentségének a megélése

Az engesztelő szeretet lelkisége a keresztség és a bérmálás szentségén
nyugszik, ahhoz tartozik, amely képessé teszi a hívőt arra, hogy részt vegyen
Jézus Krisztus áldozatában, amely nem más, mint Jézus engesztelő áldozatá-
nak a szentségi megjelenítése és bemutatása. Ebben a lelkiségben élni tehát
azt jelenti, hogy a keresztség és a bérmálás kegyelmét minden következmé-
nyével együtt kibontakoztatjuk, továbbá, hogy az Eucharisztia titkában részt
veszünk, és azt éljük. A papszentelés és a szerzetesi fogadalom a keresztség és
a bérmálás szentségére épül. Ehhez hasonló a Jézus Szentséges Szívének való
odaszentelődés, vagy önmagunk felajánlása Szűz Mária Szeplőtelen Szívé-
nek, vagy a Szent Vérnek való odaszentelődés, vagy bármely más életfelaján-
lás. De nem pusztán az ünnepélyes aktus a fontos, hanem annak aprópénzre
váltása, a felajánlás hétköznapokban való megélése is.

Az engesztelés nem kíván rendkívüli életszentséget, csak az Ur
szeretetparancsának a teljesítését

Az 1 Jn 3,16-al indítottuk az engesztelés lelkiségének ezt a rövid összefog-
lalását: „Arról ismertük meg (Isten) szeretetét, hogy életét adta értünk. így kell
nekünk is életünket adni a testvéreinkért”(1 Jn 3,16). És az imént idézett he-
lyen (1 Jn 4,10-12) János apostol nem tesz mást, mint hogy elénk állítja Jézus
szavait az evangéliumból: „Ez az én parancsom: szeressétek egymást, ahogyan én
szerettelek titeket. Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja
barátaiért”(Jn 15,12-13).

Hősi fokban gyakorolták az engesztelő életet a szentek. A Szentírásban
első helyen a Szűzanya, aki mindenben egy volt Szent Fiával, és minket is a
vele való egységre akar elvezetni. Ilyen engesztelő lelkűiét volt Mária Mag-
dolnában, aki könnyeivel öntözte, hajával törölte az Úr lábait, és aki megken-
te az O testét drága kénetekkel – magának Jézusnak az értelmezése szerint
ezt temetésének az elővételezésére tette. O végig ott volt a Szűzanyával, János
apostollal és a többi szent asszonnyal a kereszt alatt, erősítve Jézust szenvedé-
sében együttérző szeretetével.

Ez az engesztelő lelkűiét figyelhető meg a keresztúton Veronika mozdula-
tában, aki kendőt nyújt a szenvedő Jézusnak, hogy enyhítse fájdalmát; vagy
Cirenei Simon kereszthordozásában, aki először kényszeredetten segít, de
később együttérzőn viszi az Úr keresztjét. Ennek az engesztelő lelkületnek a
kifejezője a Gecemáni-kerti angyal XI. Pius pápa szerint, aki a vigasztalás, az
erősítés kelyhét nyújtja a vérrel verítékező Úrnak.

Az engesztelés a szentek életében

Ha pedig a kanonizált szenteket akarjuk felsorolni, akik ezt a lelkületet
élték, akkor közöttük előkelő helyet foglalnak el a magyar szentek, kezdve
Szent Istvánnal és boldog Gizellával, folytatva Árpád-házi Szent Margittal és
testvéreivel Kingával és Jolánnal, Boldog Ozsébbel és a szentéletű pálosok-
kal, az egy ideig Magyarországon is működő trinitárius szerzetesekkel. Az
engesztelés nagy szentje Alacoque Szent Margit, akinek a látomásai nyomán
egyházunk hivatalosan is bevezette Jézus Szíve ünnepét és engedélyezte a Jé-
zus Szíve tiszteletet. Az engesztelés lelkületét élte minden stigmatizált szent
Assisi Szent Ferenctől kezdve Szent Pio atyáig és napjaink stigmatizáltjaiig
bezárólag. A középkori német misztika szentjei is ezt az engesztelési élték. A
Rómában letelepedett svéd Szent Brigitta imáit ma is nagyon sokan imád-
kozzák. Ide tartoznak az Eucharisztiát különösen tisztelő szentek, akiknek
hosszú sorát, életrajzát tartalmazza egy magyar fordításban is megjelent
könyv: A legszentebb Oltáriszentség és a szentek, Marana Tha 2012.

Ha az ájtatossági formákat akarjuk felsorolni, amelyekben az engesztelé-
sen van a fő hangsúly, ugyancsak hosszú sort kapunk. Ezt megtaláljuk az
Engesztelés kultusztörténete című fejezetben.

Az irodalmi, a zenei és művészi ábrázolások felsorolására a Stabat Matertől
a gyönyörű fájdalmas együttérzést kifejező spanyol barokk szobrokig nem is
vállalkozunk.

Az engesztelésről XI. Pius pápa egy külön körlevelet adott ki. Ez a Jé-
zus Szíve tiszteletről szól. Legfőbb tanítói tekintélyével szentesítette az
engesztelés spiritualitását. Az Egyház által elismert fatimai jelenések fő üze-
nete az engesztelés. A magyar püspökök egy külön körlevelet szántak en-
nek a témának a második világháború pokla után, amikor még folytak a

kitelepítések 1946-ban. Ebben a körlevélben kifejezett hivatkozás történik

a fatimai üzenetekre. E két körlevél bemutatása alkotja e kiadvány gerincét.

Az egyházban mindig egymás mellett élt az aktív, a munkát előtérbe
helyező és a szemlélődő, imát előtérbe helyező életmód. A szerzetesrendeket
is e két nagy csoport valamelyikébe szokták besorolni. Az utóbbi időkben a
szemlélődő-imádságos életmód háttérbe szorult. Az előző századok emberei
jobban tudták, hogy nemcsak a munka számít, hanem az imádság is, a kettő
egyensúlyban volt náluk. Ismerős mindenkinek a bencések jelmondata: Óra
et labora: imádság és munka, imádkozzál és dolgozzál. Ezt jól tudták a ke-
resztények nemcsak a keresztény középkorban, hanem még az újkor elején
is. Kalazanci Szent József iskoláiban, a piarista iskolákban a 17. század ele-
jén például úgy zajlott a tanítás, hogy külön tanították és begyakoroltatták
az imádságot is. Mialatt folyt az iskolában az egyéb tárgyak tanítása, egy-
egy atya vezetésével a diákok egymást váltó csoportjai a templomban vagy
a kápolnában kitett Oltáriszentség előtt imádkoztak. Ez volt az úgynevezett
oratio continua, vagyis folyamatos imádság.

A mai ember inkább a munkára helyezi a hangsúlyt, az imádságot is kü-
lön munkának, feladatnak tekinti. Ha imádkozik is, imája nem formálja át
igazán az életét. Viszont csak annak a munkának és annak az imádságnak
van igazi értéke, amely a Jézussal való egységből fakad, és amely gyökerestől
átformálja az ember életét. Krisztus akar imádkozni és tevékenykedni ben-
nünk. Minden kereszténynek, nemcsak a papoknak, Alter-Krisztusként,
második Krisztusként kell folytatnia az emberek megváltásának és szentté
tételének a művét. Ez az engesztelés lényege: Krisztussal egyesülten fel-
ajánljuk életünket az Atyának a világ, minden ember üdvösségéért, vele
együtt folytatjuk az O tanítói, megváltói, papi, gyógyító tevékenységét.

De úgy tűnik, kezd már megcsömörleni a mai ember a lélek nélküli aktivi-
tástól. Egyre nagyobb hangsúly kerül ma sokak életében az imádságra, például
a szentségimádásra. Megnőtt a szemlélődő, imádságos életet élő szerzetesren-
dekbe jelentkezők száma. Több ezer szentségimádási kápolna működik jelen-
leg szerte a világon, ahol folyamatos, 24 órás szentségimádás zajlik. Az első
ilyen Magyarországon a váci Szent Anna piarista templom szentségimádási
kápolnája, amely 2014 őszétől éjjel-nappal nyitva áll, ahová bárki bármikor, a

nap bármely szakában betérhet csendes szentségimádásra. Azóta három másik
hely is van Magyarországon, ahol ilyen folyamatos imádság, szentségimádás
zajlik, és több olyan templom is nyitva áll, ahová napközben bármikor be lehet
térni szentségimádásra. (Ez a fejezet Siegfried Latig ORC. atya 2017-es Magyar-
országon tartott lelkigyakorlatos előadásainak a felhasználásával íródott.)

3. Az ENGESZTELÉS KULTUSZTÖRTÉNETE

Elhangzott az Engesztelők Országos Találkozóján, Vácon, 2016 május 28-án

Mi az, hogy kultusztörténet? A cultusz a colo, colere latin igéből szár-
mazik, amelynek a jelentése: művel, ápol. Ebből a szóból származik a kul-
túra szavunk is. Ebből következően ezt a címet is adhattuk volna ennek az
előadásnak: az engesztelés kultúrája, az engesztelés kultúrájának a története.
Konkrétan arról lesz szó, hogy mit jelentett az áldozat, áldozatbemutatás,
engesztelő áldozat az emberiség életében, az Ószövetségben, az Újszövetség-
ben, azaz Jézus életművében, és az általa alapított Egyház történelmében,
hogy az engesztelésnek, illetve az azzal kapcsolatos rokonfogalmaknak mi-
lyen formái, megélési módjai voltak. Hogyan próbálta az emberiség megélni
az engesztelési Krisztus előtt és Krisztus után?

Az előadás két főrészre tagolódik.

I. Az engesztelés Krisztus előtt

1. Áldozat

2. Kiengesztelődés

II. Az engesztelés Krisztus után

3. Szentmise

4. Egyéb ájtatossági formák

1. Áldozat

Mi az engesztelés lényege? János apostol ezt így fogalmazza: „Jézus
Engesztelő áldozat a mi bűneinkért és az egész világ bűneiért”(1 Jn 2,1). Az
engesztelés a mi részünkről a Jézus engesztelő áldozatához való kapcsolódás,
aki feláldozta magát bűneinkért. A kötet későbbi részeiben ez majd konkré-
tabb tartalmat fog nyerni.

Der Gedanke der Sühne in der Heiligen Schrift, in der heiligen Tradition und in der ungarischen Geschichte

1. Einleitung

Der Zweck dieses Bandes ist, akzeptable Begriffe über die Sühne für die Priester, Theologen, oder Theologie-interessierten zu formulieren. Er möchte Missverständnisse und Fehlinterpretationen klären, damit die Spiritualität der Sühne, die einen zentralen Kern der Erlösung ausdrückt und das Wesen unseres Glaubens prägt, aber in der heutigen Theologie, unverdienterweise vernachlässigt, nicht desto trotz von den „Unmündigen”geübt wird („Ich preise dich, Vater und HERR des Himmels und der Erde, daß du solches den Weisen und Klugen verborgen hast und hast es den Unmündigen offenbart.” (Mt 11,25, Lk 10,21), wiederum an ihren zentralen Ort gelingt.

Was gehört nicht zu den Zwecken des Bandes? Er beabsichtigt nicht die Theologie der Sühne zu beschreiben und systematisch zu diskutieren. Genauso ist es nicht beabsichtigt, die verschiedenen Theorien der Versöhnung zu diskutieren und zu bewerten. Es werden keine dogmatisch offenen oder kontroversen Fragen beantwortet. Er möchte das Thema der Sühne nicht in die Denkweise solcher rezenten theologischen Trends einbeziehen, die sich noch nicht einmal bewährt haben. Er will aber dem 2000-jährigen Glauben der Kirche gerecht werden und die Sühne in dieses hineinpassen. Sein Hauptziel ist es zu zeigen, dass die Rettungsmission der Sühne, die Gott heute noch der verschiedenen Gefahren so exponierten Menschheit anbietet, in die offizielle Offenbarung und den Glauben der Kirche hineinpasst.

Mit welchen Mitteln möchte er dieses Ziel erreichen? Mit der Analyse der Heiligen Schrift bezüglich der Sühne, mit der Vorstellung der Manifestationen des kirchlichen Lehramtes (Katechismus der Katholischen Kirche, Texte aus der Messe, liturgische Gebete, die Enzyklika vom Papst Pius XI., die Gedanken vom Papst Benedikt XVI., sowie die Rundschreiben des obersten Hirtenamtes).

Dieser Band möchte sich an dieses Ziel von mehreren Seiten heranarbeiten. Von dem öffentlichen Verständnis ausgehend, mit der Präsentation der Andachtsformen im Zusammenhang mit der Sühne, die Formulierungen in der zeitgenössischen Liturgie der Kirche vorführend, sowie die Kultgeschichte der Sühne, auch im Rahmen derer Rolle in der ungarischen Geschichte darstellend.Die Thematik der Sühne galt bislang als Stiefkind der Theologie, vielmehr wurde sie in dogmatischen Büchern über die verschiedenen erlösenden Theorien diskutiert. Diesem ist es auch zu verdanken, dass dieser zentrale Kern unseres Glaubens sich negativ im Geist der Allgemeintheologe eingeprägt hat. Über die Sühne haben die meisten – sogar die Pastoren selbst – vereinfacht in Sinne, es sei nichts anderes, als „Gottes Zorn zu beschwichtigen”. Dies gehört natürlich zu seinem Inhalt dazu, aber wir werden sehen, wie. Das Konzept der Sühne, ihre Spiritualität ist jedoch viel umfassender und schließt andere Inhalte ein. Bislang ist wenig darüber gesagt worden – oder ist es zumindest nicht in der theologischen Öffentlichkeit verbreitet -, dass die Kirche und ihre Mitglieder als Mitglieder des mystischen Leibes Christi, auch versühnen können, an der erlösenden Aktivität Jesu teilhaben können, welche Tätigkeiten auch mit dem Wort “Sühne” ausgedrückt werden können, wie es an vielen Stellen der Heilige Schrift oder im Katechismus der katholischen Kirche und in den liturgischen Texten der Kirche zu reden ist. In der 2000 Jahre alten Praxis der Kirche war die Sühne jedoch immer da. Das werden wir später im Kapitel „Die Kultgeschichte der Sühne” (I.3.) auch sehen. Es gibt jedoch zwei Hindernisse, die es den

heutigen Menschen schwer machen, die Idee und Praxis der Sühne zu akzeptieren. Darüber können wir später in diesem Band detailliert lesen. Es ist aber von Bedeutung dies in der Einleitung hervorzuheben.

XVI. Papst Benedikts Lieblingsausdruck ist “einbeziehen”. Gott bezieht uns in das Erlösungswerk ein. Darum geht es bei der Sühne. Die beispiellose und unersetzbare Erlöserrolle von Christus ist unbestreitbar. Wenn man in diesem Band die Sühnenrolle der Christen betont, kann es keine Frage des Zweifels an der einzigartigen erlösenden Rolle Jesu sein.Christliches Leben ist die Zusammenarbeit zwischen Gott und Mensch, Gnade und menschlicher freier Wille. Jeder betont das eine oder andere mehr, je nach Alter und Erfahrung.

In dieser Zusammenarbeit ist jedoch klar, dass Gott der Protagonist ist und der Mensch kann nur als Begleiter fungieren. Da es sich bei diesem Band nicht um eine systematische Diskussion des Themas der Sühne handelt, sondern um eine Sammlung – die meisten der hier heutigen Menschen schwer machen, die Idee und Praxis der Sühne zu akzeptieren. Darüber können wir später in diesem Band detailliert lesen. Es ist aber von Bedeutung dies in der Einleitung hervorzuheben.
Eines der Bilder ist die Abbildung des zornigen Gottes. Oder mit anderen Worten ist das falsche Bedenken, dass “Gott ein zorniger alter Mann sei, der ständig besänftigt werden muss”. Der gebräuchliche und biblische Wortlaut (Kapitel I. 4.) erklärt die anthropomorphen Konzepte, die auch in der Bibel gefunden werden können, und beantwortet die falschen Ideen und Schwierigkeiten im Zusammenhang mit Gottes Wut. Das andere Hindernis ist, auf dem sich sogar Priester oft hängen bleiben, die Aussage des Apostels Paulus „…ich ergänze … das, was an den Leiden Christi noch fehlt.”. Dies stört insbesondere die Anhänger der protestantischen Theologie, die das einzige Heil Christi hervorhebt.
Das fragliche Zitat des hl. Paulus lautet richtig so: „Jetzt freue ich mich in den Leiden, die ich für euch ertrage. Für den Leib Christi, die Kirche, ergänze ich in meinem irdischen Leben das, was an den Leiden Christi noch fehlt.” (Kol 1,24).
Die Enzyklika vom Papst XI. über die Herz-Jesu-Verehrung (und gleichzeitig über die Sühne- Miserentissimus Deus)vom 08. Mai 1928 zitiert den Heiligen Augustinus: „Christus hat alles gelitten, was er hat leiden müssen; am Vollmasse seines Leidens fehlt jetzt nichts. Also sind die Leiden erfüllt; aber am Haupte: es fehlten noch Christi Leiden an seinem (mystischen) Leibe“. Darunter wird der mystische Leib Christi, also das Christentum verstanden.
Daher leitet sich die Sühne nicht vom Mitleiden mit Jesus ab, der Akzent liegt nicht am Leiden, sondern an der Einheit mit Christus, an der Identifizierung mit Ihm, an der Gehorsamkeit gegenüber dem himmlischen Vater nach sein Beispiel, an der Selbsthingabe, sowie an der Nachahmung all dessen in unserem eigenen Leben. Die Enzyklika, die später noch detailliert bekanntgemacht wird, formuliert dies wie folgt: „Der wahre Hohepriester ist Christus selbst, mit dem wir, Christen, einen Leib bilden. Wir sind Christi Leib und als Teile seine Glieder; jedes Leid des Hauptes müssen mit ihm alle Glieder leiden. Die Selbstaufopferung ist die Einheit mit Christi Opfer.
Der wichtigste Aspekt dessen ist das Opfer von unangebrachter Eigenliebe. In der Enzyklika lautet dies wortwörtlich so: „Je vollkommener aber unsere Gabe und unser Opfer dem Opfer des Herrn entspricht, das heißt, je vollkommener wir unsere Eigenliebe und unsere Begierden opfern und unser Fleisch kreuzigen in jener mystischen Art, von welcher der Apostel spricht, um so reichere Früchte der Versöhnung und der Sühne werden wir für uns und andere ernten.” Die Verwirklichung dieser Einheit mit Jesus wurde von ihm selbst vor seinem Tod des Vaters gefordert: „…ich in ihnen und du in mir, auf daß sie vollkommen seien in eins…” (Jn 17,23)”.

vorliegenden Schriften sind Vorträge -, ist es daher unvermeidlich, Wiederholungen darin zu haben.

Wir haben uns bei der Zusammenstellung dieses Bandes nicht darum bemüht diese zu löschen. Die Wiederholungen prägen hoffentlich die Grundnachricht noch mehr ein. Die in diesem Band gesammelten Schriften wurden nicht in Fachzeitschriften veröffentlicht, sondern in jedweder verständlicher Form – Vorträge und Predigten in der Sprache der heutigen Menschen – gehalten. Die sprechen uns nicht mit der Sprache der Theologie an, sondern sie läuten mit der Sprache des gewöhnlichen Menschen über die Sühne.

Beim Bearbeiten des Bandes mussten einige Kapitel geschrieben werden. So definiert sich eine einleitende Zusammenfassung (I. 2), die die Sühne unter den Spiritualitäten platziert, sie selbst als eine Spiritualität interpretiert; dann ein interpretierendes, exegetisches Kapitel (I.4), das eine Reihe von Konzepten annimmt, die zwar für das erste Hören negativ klingen mögen, aber doch im Zusammenhang mit dem Begriff der Sühne auftauchen. In einem neuen Kapitel geht es um den Katechismus der Katholischen Kirche und um die Darstellung mancher Teile der Liturgie (Kapitel I 7).
Im Werk der Erlösung und dementsprechend im Thema der Sühne spielt die göttliche Barmherzigkeit eine zentrale Rolle. Das behandelt das Kapitel über die göttliche Barmherzigkeit und Sühne. (II.A.3) Da dieser Band das Thema der Sühne nicht systematisch diskutiert, kann es so erscheinen, dass die göttliche Barmherzigkeit nicht genügend betont wird. Daher möchten wir auch hier in der Einleitung auf deren Wichtigkeit hinweisen. Der Zweck der Sühne ist es, die göttliche Barmherzigkeit so vielen Menschen wie möglich zu übermitteln, indem wir die Liebe Gottes uns gegenüber, die barmherzige Liebe gegenüber den schuldigen Menschen anerkennen, damit die Zahl der Menschen größer wird, die sich der unerschöpflichen Quelle der Barmherzigkeit hingeben.

Klappentext – Einschlagklappe

Spiritualitӓt der Sühne

Das Ungarntum hat die Sühne als wahre Berufung.

Woher kommt diese Berufung? Aus dem Opfergebet des hl. Stephan. Vor seinem Tod empfahl unser erster heiliggesprochener König seine Krone und das Land in den Schutz der Mutter Gottes. Ungarn ist seitdem das Land Mariens – Reich Mariens, Regnum Marianum. Durch diese Empfehlung entstand eine enge Beziehung zwischen der Jungfrau Maria und den Ungarn, zwischen der Berufung der Mutter Gottes zur Sühne und der Berufung des Ungarntums. Die Jungfrau Maria stand ihrem heiligen Sohn am engsten (innigsten) bei, als Er die Erlösung vollbrachte. Sie war in allem eins mit ihm, sie unterstützte ihn, hütete und beschützte ihn, lehrte und erzog ihn, sie bereitete ihn auf seine Berufung vor, begleitete ihn auf seinen Wegen, als er lehrte, sie begleitete ihn auf dem Kreuzweg, und stand unter dem Kreuz, als Er das Werk der Erlösung vollbrachte – sie versöhnte Gott, sie söhnte Gott mit der sündigen Menschheit aus. Die Jungfrau Maria war eine würdige Gehilfin ihres Heiligen Sohnes in der Versöhnung zwischen Gott und Mensch. Dadurch, dass der hl. Stephan Ungarn unter den Schutz der Mutter Gottes stellte, nahm das Land diese Aufgabe, diese Rolle der Jungfrau Maria auf sich. Die wichtigste Berufung Ungarns besteht in der Sühne. Die Tragweite des Gedankens der Sühne in der ganzen Welt zu verbreiten ist eine seiner historischen Missionen.

Worin besteht diese Berufung zur Sühne konkret?

Sie bedeutet den Schutz des christlichen Glaubens, der christlichen Werte und der Kirche, des eigenen Territoriums, der Nation und im weiteren Sinne den Schutz Europas und der ganzen Welt vor Gottlosigkeit, vor fremden, aggressiven, andersgläubigen Eindringlingen, vor geistigen Mächten, die solche Menschen den Christen auf den Hals schicken und das Christentum zerstören wollen, sowie vor Menschen, die durch diese Mächte angetrieben werden. Ungarn ist eine Bastion des Christentums. Diese Rolle wurde ihm zuteil und festigte sich in den Kämpfen gegen das moslemische Osmanische Reich. Zur Vorgeschichte gehörte der Kampf gegen die Tataren, als die Sühne einen besonderen Stellenwert bekam. Die Fortsetzung folgte im Engagement gegen den sowjetischen Kommunismus. Heute entfaltet sich diese Rolle im Auftreten gegen den Atheismus im Alltag, gegen Materialismus und gottlose politische Systeme.

Wie kann man unsere Berufung zur Sühne ausüben?

Durch die Verkündung der christlichen Wahrheiten, der Wahrheit Christi. Durch Gebet, durch die Aufopferung aller, in sich guter Taten an die Mutter Gottes, und über sie durch die Hingabe, an Gott. Jesus Christus erlöste die Welt durch sein Kreuzesopfer, vollbrachte das Werk der Sühne. Gott leistet ganze Arbeit, Er vollendet das Werk der Erlösung der Menschheit im Laufe der Geschichte, Er führt die Geschichte der Menschheit zum endgültigen Ziel. Das vollbringt Er vor allem durch die Sakramente, besonders durch die Hl. Eucharistie, das Heilige Messopfer und das Altarsakrament. Wenn das Werk so nicht gelingt, vollbringt Er es durch Blutopfer. Wir arbeiten durch die Verkündung der Sühne in weiten Kreisen daran, dass es möglichst viele würdige Opfer am Altar gibt, und möglichst wenig Blutopfer. Jeder kämpft mit den eigenen Waffen. Unterschiedlich kämpfen Soldaten, Geistliche, Lehrer, Politiker oder Schriftsteller. Ein jeder muss über seine speziellen Waffen hinaus auch die Waffen des Gebets, der Selbstverleugnung, der Widmung unserer Taten und Vorhaben benutzen, auch des Ertragens der Schwierigkeiten im Laufe des uns von Gott gewährten Lebens mit geduldiger und friedlicher Seele. Zu den Waffen derjenigen, die sich der Sühne verpflichten, gehört auch, dass wir unsere Feinde nicht ausrotten möchten, sondern sie verzeihend lieben, für sie beten und auch für ihr Heil etwas tun. Wir wollen sie nicht vernichten, sondern für ihre Bekehrung beten, damit die tödlichen Waffen ihnen aus der Hand fallen und ihnen nicht die ewige Verdammnis, sondern die ewige Glückseligkeit zuteil werde.

Summary

This monography aims to give an acceptable explanation for the clergy, the laity and the theologists as well about the act of the reparation, atonement and propitiation. It represents the cult history of the reparation and expiation based on the Holy Scripture, the Catechism of the Catholic Church, the liturgy and the regula fidei . The main chapters endeavor to clarify the misunderstandings of the Acts of Reparation and point to the relation between the Eucharist, the Holy Mass, the adoration and the Reparation according to the Miserentissimus Redemptor, an encyclical by Pope Pius XI, issued on May 8, 1928 on reparation to the Sacred Heart. This encyclical deals with the concepts of Acts of Reparationand atonement. In this topic this book also contains a memorandum from the Hungarian Catholic Bishops’ Conference, issued 1946. Some very important details can be found about Hungary, as the legacy of the Blessed Virgin Mary, whose veneration has had so great a role in the precious heritage of King St Stephen. He offered his crown (held as a Holy Crown) to her as a pledge of his entrustment of the Hungarian people to her heavenly protection. From that moment Hungary became Regnum Marianum and got a heavenly mission to be an expiatory country, because the Mother of God was and still is as instrument of the reconciliation as her only begotten Son, Jesus.

This book shows some different types of devotions in the field of the reparation and atonement. The most well-known devotions are: the Divine Mercy devotion, the Flame of Love (which arose from Hungary but taken over in more than 80 countries of the world), the Way of the Cross prayers, Chaplets, Devotion of the most precious blood of Jesus, devotion of His holy Wounds and Face, and the Devotion of the Sacred Hearts of Jesus and Virgin Mary. Since 2007 a Conference about the Spirituality of the Reparation and Reconciliation is arranged in every year in Hungary by Rev. József Bocsa O.Sch.P. From these conferences some lectures and sermons written by Rev. Dr. László Szegedi and Rev. Dr. László Szederkényi, can also be found in this book.

Hasonló cikkek:

Kiemelt Cikkek