BEVEZETÉS

Az ember boldogulásának legfontosabb tényezői közé tartozik, hogy egészséges legyen, és hogy rendelkezzen azzal a tudással, ami feladatainak megoldásához szükséges. (Boldogulni persze ezek nélkül is lehet, pl. protekcióval, de a többségnek azért szüksége van az egészségre is és a tudásra is.)

Közismert, hogy az emberiség egészségi állapota milyen rossz (kivéve néhány gazdag országot) és az sem titok, hogy az emberiség többségének a tudásszintje – kizárólag az alacsony szociális és oktatási színvonal miatt – milyen alacsony. Az oktatás már ezelőtt 40 évvel az egész világon – a gazdag országokban is és a szegényekben is! – válságban volt. A helyzet azóta csak tovább romlott.

Az ember boldogulásának két nagyon fontos tényezője tehát külön-külön nagyon rossz állapotban van. Sajnos ezek nemcsak önmagukban elhanyagoltak, hanem a kettő közötti szoros, egymást erősítő viszony is kihasználatlan.

Kétségtelen, hogy mind az egészség, mind pedig az oktatás részben pénz kérdés, de nem csak pénz kérdés!

Nem pénz kérdés pl. annak, a már említett viszonynak a kihasználása sem, ami az egészség és az oktatás között megvan.

Bármilyen kevés pénz áll is rendelkezésre az egészségügyben és az oktatásügyben, az egészségi állapot is és az oktatás eredményessége (a tudásállapot) is lényegesen magasabb színvonalú lehetne, ha az oktatás is szolgálná egy kicsit az egészséget és az egészségügy is az oktatást.

Tehát úgy oktassunk pl., hogy közben ne rongáljuk a tanulók egészségét, sőt az egészségmegőrzést és helyreállítást is oktassuk. Fordítva is vannak lehetőségek. Mi lenne pl., ha az egészségügy nemcsak iskolaorvos és (vitatható értékű) iskolapszichológus képében lenne jelen az iskolában, „problémák” alkalmával, hanem működne szakpedagógus is, mondjuk „egészségtanár”, akinek az egészséges életre való oktatása lenne a feladata. Mi lenne, ha az egészségügy figyelme az ifjúság oktatásának egész folyamatára is kiterjedne, nemcsak akkor foglalkozna a tanulókkal, amikor „problémák” vannak, vagy fenyegető „problémákat” kell megelőzni. Mi lenne, ha az egészségügy is észrevenné, hogy az ifjúság oktatási folyamatában mennyi olyan tényező van, ami (szükségtelenül és értelmetlenül) közvetlenül vagy közvetve veszélyezteti az egészséget?

Ne csak azt vegyük észre, hogy a tanuló beteg, hanem azt is, hogy az oktatási rendszer is az! Ne csak azt vegyük észre, hogy a gyerekeknek „nehezen megy” ez vagy az a tantárgy, hanem azt is, hogy ezt megelőzte az az állapot, hogy „nehezen megy” vagy már lehetetlen a számukra az egészséges ülés, állás, járás, légzés, evés, gondolkodás stb.!

Vessünk tehát egy pillantást az oktatás oldaláról a (beteg) egészségre, és az egészségügy oldaláról a (beteg) oktatási folyamatra is!

I. rész

A TANULÁS SZEREPE

A tanulás mint gyógytényező

A lelki gyógyítás jelentős részben szoros kapcsolatban van a tanulással. Új és egészséges tudás megismertetése, megszoktatása, megtanultatása révén gyógyítani lehet.

Három kiragadott példát említünk, a tanulás gyógyító célú alkalmazásai közül, amit „tanulásterápiának” nevezhetünk. („Tanulásterápián” tanulással való gyógyítást kell érteni, ami nyilvánvalóan különbözik a tanulás „gyógyításától”.)

Az Alexander-módszer alapja F. M. Alexandernek az a felfedezése, hogy milyen helytelenül használjuk magunkat életünk folyamán. A módszer egyik szakértője szerint az Alexander-módszer a test használatának újratanulása oly módon, hogy pszichofizikai egyensúlyunk helyreálljon.

R. Bandler tanulásként definiálja az általa (és munkatársai által) kifejlesztett hatékony terápiás módszert, az un. neurolingvisztikus programozást (NLP-t). Bandler azt állítja, hogy „Bár sok pszichológus és lelki tanácsadó egy általuk terápiának nevezett dologra használja az NLP-t, szerintem helyesebb oktatási folyamatnak felfogni. Alapjában véve arra tanítjuk az embereket, hogyan használják a saját agyukat.”

N. V. Peale szerkesztett egy kis füzetet, melyben 40 szentírási idézet van rövid kommentárokkal. Az idézeteket kívülről meg kell tanulni, naponta egyet. E „kúrával”, amit gondolatkondicionálásnak nevez, számtalan embert sikerült átsegítenie komoly nehézségeken.

(Példáink kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a tanulás jelentőségét alátámasszák. Nem kívánunk sem az említett módszerek mellett, sem ellenük állást foglalni, a körülöttük folyó esetleges vitákba sem szeretnénk belebonyolódni.)

A tanulás tehát vitathatatlanul gyógyító eszköz. Érthetetlen azonban a tanulás furcsa diszkriminációja. Egy másik gyógyító aktust pl., egy tablettát bevenni, bármikor, bármilyen életkorban, bármilyen beteg állapot megszüntetése érdekében lehet, és ez mindenki számára természetes. A tanulást azonban csak bizonyos életkorban, bizonyos (iskolai tantárgyakra vonatkozó) tudáshiány megszüntetésére alkalmazzuk, holott sok másra is jó, és nemcsak az iskolás korban, hanem az emberi élet folyamán végig.

Életkori sajátságok

A pedagógia legfontosabb alapkövetelményei közé tartozik az „életkori sajátságok” figyelembevétele. Ez azonban gyakorlatilag csak az alacsonyabb életkoroknál valósul meg. A középiskolában már alig veszik figyelembe, a felsőfokú oktatásban pedig gyakorlatilag sehogyan sem. A felnőttek tanulási sajátságaival alig foglalkozik a tudomány, az öregekével pedig sehogyan sem, mivel a tanulás az egyetemmel általában befejeződik.

Halaszthatatlan feladat, hogy megvizsgáljuk, hogy mind gazdasági, mind egészségi szempontból mi a legelőnyösebb, hogy mikor miből mennyit és hogyan oktassunk a középkorúaknak és az öregeknek.

Nem kétséges, hogy igaza van Micheletnek: „Mennyi ideig tartson a nevelés? Pontosan addig, amíg az élet.”

A pedagógiának az „életkori sajátságokra” vonatkozó előírásai azonban főleg a módszerekre vonatkoznak, a „tananyagra” csak másodlagosan. Szépen bizonyítja ezt az a tény, hogy már az is állandó vita tárgya, hogy mit tanuljon a fiatal. Azok a kérdések pedig eszébe sem jutnak senkinek, hogy:

– Mit tanuljon a középkorú (és hogyan)?

– Mit tanuljon az idős ember (és hogyan)?

Merész dolog jóslásokba bocsátkozni, de mégis megkockáztatjuk, hogy ha az oktatás is szolgálná az egészséget és az egészségügy is az oktatást, ez mindkét területen a ráfordítások legalább 10 százalékkal hatékonyabb felhasználását jelentené, nem beszélve a lakosság egészségében és versenyképességében mutatkozó javulásról, ez pedig forintban is óriási összeg.

A pedagógia megbecsülése

A pedagógia megbecsülésének évtizedek óta tapasztalható hiánya, a pedagógustársadalom lezülléséhez vezetett, amit az oktatás alacsony színvonala, a rosszul, hiányosan felkészített ifjúság is bizonyít.

A pedagógus sosem volt a társadalom anyagilag legmegbecsültebb tagja. Janus Pannonius írta irónikusan fél évezrede: „Ábécére tanítod a gyermekeket, Galeotto; oktass hajfestést, s fölvet a pénz mihamar.”

A pedagógus erkölcsi megbecsülése azonban, ahol a kereszténységet megbecsülték, mindig magas volt, hiszen a „kicsik” iránti felelősségre Jézus, tőle szokatlan keménységgel hívta fel a figyelmet. A pedagógus megbecsültségének kívánatos színvonalát nem fogjuk tudni egyik napról a másikra elérni. A pedagógia megbecsültségét azonban, a modern lehetőségek, pl. magas színvonalú, a boldogulást hatékonyan segítő távoktatás révén könnyebben lehet a kívánatos szintre hozni. A tanulás becsülete a fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. A tanulás becsületének helyreállítása, a lakosság versenyképességére gyakorolt hatás révén – a mai világban – lét-nemlét kérdése.

Társadalmilag helytelenül kezelt pedagógia

Milyen kép él az emberekben a pedagógiáról jelenleg? Tisztában van-e mindenki a pedagógia jelentőségével, vagy azokból az élményekből ítél, amiket maga is elszenvedett az iskolában, vagy a negatív tapasztalatokból következtet, amit gyermekeit nevelő pedagógusokkal való mindennapi találkozása során szerez? Meg kell állapítanunk, hogy a társadalom – nem a saját hibájából! – nincs tisztában sem a pedagógia rendkívüli fontosságával, sem mai eltorzult és elkorcsosodott helyzetével, csak a lezüllött állapotát tapasztalja.

Tudatosítani kell a társadalomban, hogy a nevelés jelentősége sorsdöntő. Mind az egyén, mind pedig a társadalom szempontjából. Platón mondja, hogy „amilyen irányban indul el valaki a nevelés folytán, olyan lesz későbbi fejlődése is”.

A pedagógiát a társadalom nagyrészt helytelenül működteti. Említettük már az középkorúakra és idősekre vonatkozó hatalmas hiányt, hogy a pedagógia lényegében csak a fiatalokkal foglalkozik. Sajnos, a fiataloknak nyújtott tudás is hiányos és gyakran felesleges, sőt hibás is.

Rousseau többszáz éves szavai ma is változatlanul igazak: „Azért zaklatnak nyomorúságos ifjúkorunkban, hogy a bölcsészet tudományaira tanítsanak; ismerjük a nyelvtan minden szabályát, mielőtt beszélni hallottunk volna az ember kötelességeiről; ismerjük minden elődünk tetteit, mielőtt egy szót is hallottunk volna arról, hogy mit kell tennünk; ha megtanulunk csevegni, már senki sem törődik vele, hogy tudjunk cselekedni és gondolkodni is.”

Tehát „senki sem törődik vele, hogy tudjunk cselekedni és gondolkodni is”, és nagyon mostohán kezelik „az ember kötelességeiről” szóló tudást és tanítását is. Maga a pedagógia (a ténylegesen működő pedagógiai rendszer) ad rossz példát erkölcsre és kötelességteljesítésre vonatkozóan. Pedig ezeken múlik minden, ahogyan nagyjaink már régen megfogalmazták: „minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs” (Berzsenyi), és „Tegye csak mindenki a maga kötelességét, ne valami egyebet, hanem azt ugyan emberül” (Széchenyi).

Tévedés lenne azt hinni, hogy a jelenlegi pedagógiai világválságból jó oktatási reformokkal ki lehet kászálódni. Az ilyen reformok természetesen nélkülözhetetlenek, de alkalmas családi együttműködés nélkül minden reform kudarcra van ítélve. A megfelelő együttműködésre azonban a család jelenleg alkalmatlan. A pedagógiai reformokkal együtt a család belső megerősítése és külső kapcsolatainak reformja is halaszthatatlan feladat.

Az életben való boldoguláshoz („a boldogsághoz”) elengedhetetlen az egészséges férfi és női szerep megismerése, megtanulása és megélése. Ezekhez nélkülözhetetlen alapfeltétel az egészséges férfi és női szerep tisztelete, amit annyira sikerült lerombolni az elmúlt évtizedekben, hogy a mai társadalom azt sem tudja ezekről, hogy mi fán teremnek. A pedagógia ezeket a feladatokat csak egy (ma legfeljebb itt-ott létező) helyes működésű családdal szoros együttműködésben tudja megoldani.

Korunk feladata annak a történelmi merényletnek a jóvátétele, amit az utóbbi századokban a család és különösen a nők ellen világszerte államilag elkövettek. A család felszámolása érdekében a nőket megfosztották életterük egyik fő bázisától, és belekényszerítették egy alacsonyabbrendű bérrabszolgaságba. Az un. „emancipáció” hamis, hazug folyamat volt, mert egyik kézzel adott, a másikkal pedig kétszer annyit elvett.

Változatlanul igazak Stendhal jó régen mondott szavai is: „A fiatal lányok jelenlegi nevelése – a véletlennek és a legostobább gőgnek ez a gyümölcse – parlagon hagyja a legragyogóbb képességeket, a legértékesebbeket az ő, valamint a mi boldogságunk szempontjából.”

A társadalmi alapszerepek megbecsülése nélkül nincs hatékony és egészséges család, hatékony és egészséges család nélkül nincs sikeres családi nevelés, sikeres családi nevelés nélkül pedig megvalósíthatatlan a társadalmi alapszerepek (apa, anya, gyermek, nagyszülő stb.) megbecsülése. A kör tehát záródott. Mi rajtunk múlik, hogy ez a kör ne váljon ördögi körré, és társadalmi felemelkedést, ne pedig széthullást és kárhozatot okozzon.

Iskolaártalmak, tanulási ártalmak

Az iskolaártalmakról könyvet lehet írni (írtak is). A jelenlegi oktatás (kivéve néhány, csak gazdagok számára elérhető „elit” iskolát), számos ponton fejt ki a tanulókra testileg-lelkileg ártalmas hatást.

Nem lehet célunk egy részletes elemzés, csupán egy-két momentumot emelünk ki.

Az iskolai évek hatására az emberiség többsége helytelen testtartással fejezi be tanulmányait. Ez pedig számtalan lelki és testi bajra, betegségre teszi hajlamossá az embereket.

Már Platón figyelmeztet, hogy „ne kényszerrel oktasd a gyermekeket, hanem játszva”! Ehelyett a mai oktatás tele van nyílt és burkolt kényszerekkel, még a játékra is kényszerítve vannak a tanulók, mert azok nagy része mesterkélt, értéktelen, sőt káros! Ahol viszont nélkülözhetetlen a kényszer és a kényszerhez való alkalmazkodás, ott ma képmutató liberális „szabadság” tombol.

Szintén Platón vett észre valamit, ami az oktatás szempontjából nagyon fontos tényező: „a matematika tehetségek szinte minden tudományban kiválók.” Mit tesz ezzel az észrevétellel korunk pedagógiája? Leül, gondosan elemez, és a tanulságokat hasznosítja? Nem, hanem nekiesik, mint bolond tehén a fiának – ahogy a közmondás fogalmaz –, és bálványimádó tisztelettel övezi a matematikát, és azokat, akikről azt hiszi, hogy „matematika tehetségek”.

Platón észrevételéből azonban józan emberek másra is rájönnek. Nevezetesen a következőkre. A matematika közismerten logikus tudomány, logika nélkül nem lehet boldogulni vele. Az un. „matematika tehetségek” nyilván fejlett logikájú egyedek, és emiatt (nem pedig „mennyiségtan-tehetség” mivoltuk miatt) van az, hogy „szinte minden tudományban kiválók”.

Mi tehát a teendő? Semmi más, mint (oktatással) gondoskodni arról, hogy minden tanulónak megfelelő színvonalú legyen a logikai készsége, és az oktatás logikai szempontból is kifogástalan legyen. Ezzel elérhető, hogy nemcsak a „matematika tehetségek”, hanem minden tanuló „szinte minden tudományban kiváló” (de legalább is kiválóbb) legyen. Ehelyett ma az oktatás talán legmellőzöttebb területe a logikai készség fejlesztése. Mint ahogyan Rousseau már megfogalmazta, „senki sem törődik vele, hogy tudjunk ... gondolkodni”.

Az eredmény közismert: a többség nemcsak, hogy nem tanul meg gondolkodni, nemcsak, hogy nem lesz „szinte minden tudományban kiváló”, és ezzel rengeteg (az egészségre káros) kudarcot szenved, és sok (az égészségre jótékony hatású) sikerélménytől esik el, hanem megutálja a tanulást, amire pedig élete végéig szüksége lenne.

Clausewitznek, a kiváló hadtudósnak az észrevétele nemcsak katonai területen, hanem minden más területen igaz: „Szinte hihetetlen, hogy a legkisebb sikernek is mily jótékony hatása van”. Korunk pedagógiája azonban ezzel is visszaél. Nem ott, és nem azért juttatja sikerhez a tanulót, ahol és amiért az helyes és erkölcsileg fejlesztő hatású lenne, hanem függetlenített sikerélmény-kultuszt űz. A sikerélmény manapság nem következmény, hanem cél, amit minden áron, pedagógusi és tanulói manipuláció árán is meg szabad és meg kell szerezni. Így válhat a sikerélmény az erkölcsi fejlesztés eszközéből a narkó előszobájává, ahol a pedagógus a dealer...

A módszer

R. Bacon mondja, hogy „minden dolognak megvan a maga módszere, és ha ez hiányzik, sohasem juthatunk el a kitűzött célhoz”. A pedagógiában különösen fontos szerepe van a módszernek, a „metodika” a pedagógiai siker kulcsa. Korunk pedagógiájának gyászos eredményei, amit az évről évre siralmasabb eredményű felmérések tárnak elénk, a teljes módszertani csődnek a következményei.

Rengeteg tapasztalat bizonyítja és számtalan tekintély hangsúlyozza a példa fontosságát.

„Példa nélkül semmit sem lehet helyesen tanítani vagy tanulni.” (Columella)

„Akkor jó a tanítás, ha az ember úgy is tesz, ahogy beszél.” (Ignatius)

„Hatalmasabb a példa a szónál. Tökéletesebben tanulunk cselekedet, mint beszéd által.” (I. Leó pápa)

A népi bölcsesség szerint „A tanításnak a szárnya a jó példa”. Korunk oktatásának azonban nincs szárnya... Napjaink oktatására az a cinikus népi szólás a legtalálóbb, hogy „Fogjuk meg, és vigyétek!”. Jó példából kap a legkevesebbet a tanuló ifjúság. Ez még abban a jelenségben is tetten érhető, hogy bizonyos területeken vagy egyáltalán nincsenek példatárak, feladatgyűjtemények, vagy ha igen, nagyon gyengék, mesterkéltek.

A tudás értékességének tudatosítása nélkül nem lehet értelmes pedagógiai tevékenységet folytatni, csak nyílt vagy burkolt erőszakkal idomítani. Nélkülözhetetlen, hogy a tanuló, ha nem is látja világosan, de legalább érezze, amit Petronius mond: „Bármit tanulsz, magadnak tanulod”.

A tudás értékességének megtanítása teljesen hiányzik pedagógiánkból. Ez olyan fontos, hogy még egy külön tantárgyat is megérne.

A másik teljesen semmibe vett pedagógiai alapfeladat a tanulás megkedveltetése. E két tevékenység módszertanát központilag kellene kidolgozni és a pedagógusok számára kötelezően előírni alkalmazását.

A hiányok, hibák következményei

A gyenge minőségű pedagógia az iskolaártalmak tömegével rontja az egészséget. Nem, vagy csak hiányosan adja meg azt a tudást, ami a lelki-testi egészséghez nélkülözhetetlen.

A gyenge minőségű pedagógia áldozatai gyenge tudású emberek lesznek, a tudásban szegény ember pedig lemarad korunk ádáz versenyében. Már Széchenyi felismerte, hogy „A szegénység, legalább a mostani világban, a szolgasággal határos”. Ez a tudásban való szegénységre éppúgy igaz, mint a fizikai szegénységre. Tehát gyenge minőségű pedagógiánk áldozatai szolgaságra vannak ítélve!

Ma, a „tudás alapú társadalomban” a pedagógia első számú stratégiai tényező. Gyenge minőségű pedagógia egyenlő egy végleges és kiköszörülhetetlen stratégiai bukással.

Gracián tanácsolja, hogy „Társalkodj avval, akitől tanulhatsz!” Minden valamire való pedagógus tisztában van ennek szükségességével és értékével. Hol van azonban erre lehetősége ifjúságunknak? Jelenleg még a családban sincs erre mód...

A felelősség

Mérhetetlenül nagy azoknak a felelőssége, akiknek befolyásuk van arra, hogy milyen színvonalú egy ország pedagógiája. Ha lezüllik, elgyengül a pedagógia, akkor lezüllik, elgyengül a társadalom is. A gyenge ember azonban nemcsak szánalomra méltó, hanem félelmetes veszélyforrás is, könnyű befolyásolhatósága miatt. „A gyenge emberek a gonoszok seregének előőrsei. Több kárt okoznak, mint maga a derékhad: garázdálkodnak és pusztítanak.” (Chamfort)

Az előttünk álló pedagógiai válaszút, melynek egyik kulcsszereplője a család, nem egyszerűen egy olyan pedagógiai válság, amiből volt már néhány a történelemben. (El kellene gondolkodni azon, hogy ez a válság már majd fél százada tart...) Ez a válság sorsdöntő válaszút.

Előfordult már, hogy az emberiség nem ismerte fel a kedvező lehetőségeket, és hatalmas szenvedésekkel fizetett érte. Nem vettek tudomást egyes osztályok, néprétegek rossz helyzetéről, és véres forradalmak, ezrek, milliók, százmilliók halála és keserves szenvedése lett a következmény.

Történelmi tapasztalatot fogalmazott meg – több mint másfél százada – intelem formájában Chamiso: „A paraszt nem játékszer”. De nem játékszer a gyermek sem, és a család sem, a férfi sem, és a nő sem, és nem játékszer ezek boldogulása és boldogsága sem. Tehát nem lehet játékszer az egészség és az oktatás sem.

Ha nem vesszük komolyan a pedagógia és a család válságát, ma már nem parasztháborúk és proletárforradalmak fogják az emberiséget sújtani, hanem odalesz a testi-lelki egészségünk, és ezzel a boldogságunk is.

II. rész

MIT TANÍTSUNK?

Mi a tennivaló?

Mi a tennivaló a legfontosabb élethelyzetekben, az egészség megőrzése és helyreállítása érdekében?

Ha valaki a lelki eszközöknek az egészség megőrzésében és a gyógyításban betöltött szerepével akar foglalkozni, azt hiheti, hogy bármelyik könyvesboltban talál legalább egy összefoglaló művet erről a fontos témáról. Sajnos, nem így van. Ilyen gyakorlati útmutató sehol sem kapható. Nem azért, mert elkapkodták, hanem mert még nem igen írtak olyan könyvet, melyből bárki tájékozódhatna arról, hogy milyen lelki eszközöket használhatunk egészségünk megőrzésében és a gyógyításban.

Világszerte többféle „házi patika” is létezik. A gyógyszergyárak gondoskodnak róla, hogy tablettáik állandóan széles tömegek szeme előtt lebegve, mindig kéznél legyenek. Pedig nemcsak tablettákkal lehet az egészséget megőrizni és helyreállítani, hanem lelki, szellemi eszközökkel is. Lelki-szellemi „házi patika” azonban nem létezik.

Ha nem is létezik lelki-szellemi „házi patika” ez nem jelenti azt, hogy nem lehet ilyet létrehozni. El kell kezdeni a gyűjtést, és egyszer csak összeáll egy rendszer, amelyben ki-ki megtalálja, amire szüksége van, pontosabban megkeresheti azt, ami leginkább hasznára lehet. Aki azonban erre a vállalkozásra adja a fejét, nagyon hamar rádöbben, hogy járatlan és térkép nélküli területre lépett. A testi gyógyszerek „házi patikájának” esetében a gyógyszereknek, a hatóanyagoknak legalább nevük van, és egy-egy név mindenki számára ugyanazt jelenti. A betegségeknek, a tüneteknek is van nevük, és itt sem fordul elő, hogy a nevek jelentése ne lenne egyértelmű és világos. A lelki-szellemi területen sem a betegségekre, a problémákra, sem pedig a gyógyító és betegítő hatásokra – egy szűk kört kivéve – nincsenek egyértelmű, jól körülhatárolt tartalmú nevek. Nevek persze vannak, de soknak nincs tartalma vagy nagyon homályos. Nevek vannak, de ezek többsége nem tekinthető (egyértelműen körülhatárolt) fogalomnak.

Mihez kezdhetünk egy olyan területen, ahol szinte semmi sem pontos, semmi sem biztos, csak az, hogy szükség van a segítségre? A jóindulatú buzgóság még nem elég az eredményes segítéshez, mert tudás nélkül több kárt okozhatunk, mint hasznot. Ha egzakt tudományos igénnyel közelítjük meg a problémát, csak évek múlva várhatók gyakorlati eredmények.

A cél világos: létrehozni egy lelki-szellemi „patikát” („házi patikát”), amelyben a legfontosabb élethelyzetekre megtalálhatjuk a lelki-szellemi eszközöket („recepteket”, „gyógyszereket”), melyekkel egészségünk megóvható vagy helyreállítható.

A cél elérése érdekében több irányban láttunk munkához. Megkezdtük az egészségmegőrzés, a gyógyulás és a gyógyítás lelki tényezőinek gyűjtését. Nyilvánvaló, hogy nem mehetünk sokra anélkül, hogy tudnánk, hogy minek lehet valami szerepe ezen a területen. Csak ezután következhet a szigorúbb követelményeknek eleget tevő fogalmi rendszer.

A tényezők összegyűjtésében a második füzetnél tartunk. Ezzel a munkával párhuzamosan néhány fogalommal – annak érdekében, hogy minél előbb legyenek gyakorlati téren is hasznosítható eredmények – célszerű elkezdeni részletesebben is foglalkozni. Kísérletképp a legkritikusabb „fogalmak” közül választottunk kettőt, a boldogságot és a tanulást. Mindkettőnek tekintélyes irodalma van, ezzel szándékosan nem foglalkoztunk. Egy egészen egyszerű gyakorlati megközelítés lehetőségét puhatolva azt próbáljuk megbecsülni, hogy milyen realitása van egy majdani enciklopédia és ezelőtt egy értelmező (kis)szótár létrehozásának. Ha a gyakorlati hasznosíthatóság követelményét szem előtt tartjuk, nélkülözhetetlen feladat azoknak az élethelyzeteknek az összegyűjtése is, amelyben eredményesen alkalmazhatók lelki-szellemi eszközök. Ennek a munkának az eddigi eredményeiből valók a következő szemelvények. A gyakorlati kérdés az, hogy mit tanítsunk. A válasz nyilvánvaló, élethelyzetek megoldását. Tehát élethelyzetekhez tartozó megoldásokat. A munkát azonban úgy kell elkezdenünk, hogy sem a lehetséges diagnózisok, sem a lehetséges terápiák nincsenek összegyűjtve és rendszerezve. Úgy véljük, a gyakorlat igényeinek az felel meg leginkább, ha a problémákból, élethelyzetekből indulunk ki.

Helyzetek, amelyekben lelki-szellemi eszközök akal-mazása (is) szükséges az egészség megőrzéséhez és a gyógyításhoz

Az élethelyzetek összegyűjtésének és rendszerezésének nehéz voltát jól érzékelteti, ha végigfutunk a következő listán.

A beteg alapigényei nincsenek kielégítve;

A beteg állapot fenntartásához valakinek érdeke fűződik;

A beteg állapot mindenkinek hátrányos;

A beteg énképe hibás;

A beteg érdekérvényesítési képessége sérült;

A beteg világképe hibás;

A betegség okai ismertek;

A betegség okai nem ismertek;

A betegség megelőzését gondatlanul végzik;

A betegség megelőzését gondosan végzik;

A beteg kórházban van;

A beteg lelki támogatása és gyógyítása kórházban;

A beteg lelki támogatása és gyógyítása otthon;

A beteg otthon van;

A családi környezet lelki megerősítésre szorul;

A környezet káros hatással van az egyedre (betegre);

A gyógyítás akadálytalan;

A gyógyítást akadályozzák;

Betegjogok sértve vannak;

Csalódás érte a személyt (beteget);

Emberi jogok sértve vannak;

Félelem az orvostól;

Félelem a gyógyszertől;

Félelem a kórháztól;

Félelem a kezeléstől;

Hátrányos helyzetben van a személy (a beteg);

Heveny eset;

Hibás a környezet szemléletmódja;

Hibás a személy (a beteg) szemléletmódja;

Idült betegség;

Ingerszegény környezet;

Külön ápolást nem igénylő eset;

Kommunikációs problémák;

Konfliktus a személy és környezete között;

Kórházi ápolás

Otthoni ápolás;

Testi hiánybetegségből erednek a bajok (amit nem ismertek fel);

Tisztázatlanok a feladatok, hogy mi „Kinek a dolga?”

Több beteg is van egy közösségben;

Váratlanul kórházba került családtag;

Veszteség, kár érte a személyt (beteget);

ÖSSZEFOGLALÁS

Az egészségmegőrzés, a gyógyulás és a gyógyítás lelki tényezői között a tudatlanságnak, a tudásnak és a tanulásnak meghatározóan fontos szerepe van.

Mindannyiunk számára természetes, hogy az egészsége érdekében bevesz valaki ilyen vagy olyan tablettát. Az azonban már kicsit szokatlanul hangzik, hogy valaki az egészsége érdekében megtanul ezt vagy azt.

Korunk orvostudománya tudja, hogy mely betegségek esetében milyen (vegyi) anyag tesz jót. Azt azonban már nem tudjuk, hogy mely betegségek esetében milyen „tananyagnak” van gyógyító hatása. Pedig a modern pszichiátria is bizonyítja, hogy némely betegséget „tananyaggal”, tanulással is lehet gyógyítani.

Érdemes egy kicsit elgondolkodni azon is, hogy Jézus Krisztus, aki a tanítás mellett ténylegesen is rengeteg fizikai gyógyítást végzett, saját szerepét egy orvoséhoz hasonlította. Amikor tanítványaival asztalhoz ült – nyilvánvalóan bűnös emberekkel – sokan megszólták érte. Jézus azzal válaszolt, hogy „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek”. És saját (tanítói) küldetését a bűnösök, tehát a lelkileg betegek érdekében levőnek vallotta. (Mt 9,9-13, Mk 2,13-17, Lk 5,27-32)

Egy másik alkalommal Jézus a tanításának visszautasítását a gyógyulás visszautasításával azonosítja, Izajás prófétát idézve (Mt 13,15).

Ma, amikor egyre többet tudunk a lélek, az elme és a test szoros kapcsolatáról, nem halogatható tovább a tanulás és az egészség (lelki-szellemi-testi egészség) kölcsönhatásainak komoly kutatása és a kutatás eredményeinek minél előbb történő hasznosítása. Azzal, hogy néhány fontos kérdésre felhívtuk a figyelmet, elsősorban azt akarjuk elősegíteni, hogy a jövő pedagógiája egységesen szolgálja az ember lelki-szellemi-testi egészségét és boldogságát.